A Bakonyban, erdők által övezve fekszik Németbánya – Veszprém és Pápa között.
A török hódoltság idején elmenekült őslakosság helyére hozott német telepesek meghonosították az üvegipart, ami 1780-ban megszűnt. Üveghutákat a betelepülő németek ugyanabban az időben több helyen hoztak létre az országban, például a Baranya megyeiKisújbányán (Neuglasshütte) vagy a mára elhagyott Pusztabányán.
Ez a környék legkisebb települése. Mint neve is fémjelzi (Deutschhütten) német ajkú falu. Németbánya védőszentje Szent Márton, a róla elnevezett kápolna a főtéren áll.
A településtől nem messze található az egykori Iharkút település helyén létesített bauxitbánya. Itt található a bakonyi dinoszaurusz-lelőhely, ahonnan az első dinoszaurusz testfosszíliák előkerültek a mai Magyarország területéről. 2000 óta a dinoszauruszok mellett egy teljes mezozoos szárazföldi gerinces faunát tártak itt fel a kutatók. A lelőhely több, korábban ismeretlen új nemmel büszkélkedhet, mint például a Hungarosaurus (páncélos dinoszaurusz), az Iharkutosuchus (növényevő krokodil), és a Bakonydraco (repülő hüllő). Utóbbiról kapta nevét a Németbányán ősszel megrendezésre kerülő kulturális fesztivál (Bakonydraco Fesztivál).
A települést érinti az Országos Kéktúra útvonala.
Németbányától 4 km-re található a festői Pisztrángos-tó, mely látványával kellemes kikapcsolódást ígér a horgászoknak és a természetet kedvelőknek.
Itt született Nagy Sándor, festő és iparművész 1869-ben. Budapesten, Rómában és Párizsban tanult. Vallásos tematikájú, szimbolikus freskókat, tájképeket és rézkarcokat készített. Számos könyvet illusztrált,- Ady versekhez is. Gobelint tervezett, üvegfestéssel foglalkozott. Több honi és külföldi kiállításon díjazták munkáit. A szecesszió legrangosabb magyar képviselője. Néhány alkotása a Magyar Nemzeti Galériában fellelhető. Például Ave Mariam, Gyöngyvér. Vadászó dzsentri (1907) festett üveg produkciója a veszprémi színházat díszíti. 1950-ben Gödöllőn hunyt el.
Veszprémtől északnyugatra, Csót és Bakonytamási közt fekvő település. A település főutcája a Pápa-Veszprémvarsány közötti 8302-es közút. Korábban a Tatabánya–Pápa-vasútvonalon is elérhető volt, de itt 2007-ben megszűnt a személyforgalom. Neve a szláv teszér, taszár szóból ered, mely ácsot, famegmunkálót jelent.
Pápateszérterületén már ősidők óta éltek emberek, melyet az itt találtújkőkoriés később arómai-korból származó leletek is bizonyítanak.
Árpád-kori település. Nevét már 1292 körül is említették. Ekkor királynéi birtok volt.
1332-ben mint Ugod várához tartozó település szerepelt egy határjáró oklevélben.
1410-ben Thezer, 1626-ban Fenywfe Teszér néven említették az okiratokban.
A Vázsonykői (nagyvázsonyi) Horváth család birtoka volt, majd a 17. században a család kihalása után az Esterházy család birtokába került. A pápai végvárhoz közel fekvő Teszért, a török és a német is pusztította. A törökök alatt többször is elpusztult, de később mindig újranépesedett.
A fennmaradt hagyomány szerint az első idetelepülők magyar mész- és szénégetők voltak, később pedig a környező településekről érkeztek német telepesek.
A pusztává vált Teszért a 18. században a gróf Esterházy család pápai uradalmához csatolták és később szőlővel telepítették be, melyet a szomszédos települések lakói műveltek.
A község lakói kivették részüket az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból mind a hadiszolgálat, mind az anyagiak terén. A község temetőjében két volt honvéd sírja található, valamint a templom előtti téren a centenáriumi emlékmű tanúskodik erről. A két világháború hősi halottain emlékét szintén a templom előtti téren Hősi emlékmű őrzi.
1785 és 1949 között a település megháromszorozta lakosainak számát. Igen jelentős fejlődést mutatott 1890 és 1930, amikor lakóépületeinek több mint fele felépült. Ezt a nagymérvű haladást az 1920-ban megnyitott téglagyár is segítette (tulajdonosai a Nágli fivérek), ahol eleinte kézzel gyártották a téglát.
A 20. század elején Veszprém vármegye Pápai járásához tartozott. 1941-ben a lakosság nagy része a mezőgazdaságban, mások a bányában, illetve az iparban dolgoztak. 1945 után kultúrházat építettek, bővítették a villanyhálózatot; 1968-ban létrehozták az öregek otthonát, tűzoltószertárt, varrodát, három tantermes iskolát építettek; 1969-ben már állatorvosa, védőnője, körzeti orvosa, betegápolója volt, majd fogorvosa. Termelőszövetkezete „Alkotmány” néven 1951-ben alakult, de 1956-ban meg is szűnt. 1952-ben alakult a „Reménység” tszcs, de érdemben ez sem működött. 1957-ben alakult a tsz újra, a környék egyik legjobban működő szövetkezete lett. Központi intézkedésre 1976-ban egyesült a csótival és lett „Vörös Hajnal” Csót központtal. A gépparkot egyesítették, Csóton gépállomás létesült, Pápateszére új varrodát építettek. A rendszerváltáskor a tsz felbomlott, a faluban termelő egysége nem maradt. A téglagyár mögötti területen kényszervágóhíd épült, amely jelenleg húsüzemként működik.
Az 1980-as évek közepén többek között hathatós szülői segítséggel két új épületrésszel bővül, korszerűsödik az iskola, ahová Bakonytamási, Bakonyszentiván és Bakonyság gyermekei is járnak. A Farkas- és Fényes-hegyre is kivezetik az elektromos hálózatot. Az iskola 1995-ben tovább bővül egy új tornateremmel. 1992-ben a vezetékes víz, 1994-ben a telefon, 1996-ban a vezetékes gázellátás valósul meg a községben, majd az ivóvíz az említett szőlőhegyekben is elérhető. A faluban több fűrészüzem működik, a régi téglagyárat 2007-ben korszerű alagútkemencével, teljesen automatizált gyártósorral szerelték fel. A régi körkemencét kemencét elbontották, a régi épületre a megmaradt téglakémény emlékeztet. A település 1950-ig a pápai járás nagyközsége; 1950 és 1969 között önálló tanács működött. 1969-ben Bakonyszentivánt és Bakonyságot, 1970-ben Bakonytamási települést is ide csatolták. 1990-től 1995-ig körjegyzőségi székhely, társközségei Bakonyszentiván és Bakonyság. 2007-ig önálló község, 2007-től ismét körjegyzőségi székhely, társközsége Bakonytamási.
Pápateszér temploma
A falu régi egyházashely, plébánosát legkorábban, 1501-ben említik. 1698-ban temploma régtől romokban hever, csak falai állnak a kerítetlen temetőben. Egy haranglábon függ 1 kis harang.
Egy 1733. évi összeírás is még romokban találja, istentiszteletet az iskolában tartanak. Felszerelése ekkor még igen hiányos. Az összeírásból az is kiderül, hogy nagyjából a mai templom helyén állt. 1737-ben a romokhoz hozzáépített (vagy a romok mellett felépített?) templom működik, némi felszerelése is van, tudjuk egy 1771. évi iratból.
Az 1748. évi egyházlátogatás szerint a Keresztelő Szt. János tiszteletére emelt templom jó karban van, jól megépítették gr. Esterházy Ferenc idejében. Volt egy oltára és egy harangja, s ami a legfontosabb ekkor romokról már nincs szó. Körülötte a temető elég szűkös és kerítetlen. Anyakönyvét 1743-tól vezetik.
A plébániát 1743-ban Eszterházy Károly alapította, aki később egri püspök lett. Pápateszér addig a győri egyházmegye egyik plébániájának fíliája volt. Az alapításkor a pápateszéri plébánia fíliái voltak: Szentiván, Ságh, Tamási, Kisdém, Nagydém, Szücs és Fenyőfő. 1805-től Bakonyszentiván, Bakkonyság, Bakonytamási, Kisdém a fíliái.
1698-ban népessége tiszta evangélikus, míg a 18. században érkező magyar és német jövevények mind katolikusok. Egy évszázad múlva az evangélikusok száma elenyészővé vált. (Régi elbeszélések alapján tudni vélik, hogy aki megmaradt evangélikus hitén, annak a szomszédos Bakonytamásiba kellett menekülnie. Erről azonban írásos feljegyzés nem található.) 1773-ban magyar falu, melyben már régóta római katolikus iskola működik.
A szőlőhegyen álló kápolna építéséről szinte semmit nem tudunk. Az 1. katonai térkép (1784.) még nem jelzi, és Korabinszky lexikona sem említi 1786-ban. A Kopátsy-féle egyházmegyei térkép. (1851) „praed. impop. cum eccl.” jellel mutatja, tehát néptelen puszta kápolnával. Koppány Tibor, a Veszprém megyei püspöki levéltárban őrzött visitációs jegyzőkönyv alapján, építési idejét 1813. évre teszi: „a szőlőhegyen álló kápolnát 1813-ban építették Szt. István tiszteletére, toronnyal és abban egy haranggal, belsejében oltárral és egy fa kórussal”. Az 1845. évi visitatio alkalmával összeírják. Az 1857. évi kataszteri térkép jelenlegi kontúrjával ábrázolja St. Stefan felirattal. Fentiek és a látottak alapján építése a 18. század első felére tehető. A kórus gerendáján felirat: „javíttatott 1883-ban, javíttatott 1951-ben”.
Nevezetességei
Első- és második világháborús emlékmű (a templommal szemben a téren),
Döbrönte (németül: Dewrenten) községVeszprém megyében, a Pápai járásban.
Látnivalók
Szarvaskő vára. A Fájdalmas Szűz tiszteletére szentelt mai klasszicista plébániatemplom, amit 1815-ben építtetett a Somogyi család. Tervezője Charles Moreau volt, építésze pedig a bécsi Kornhausel József. A települést körülölelő Bakony kellemes túrák helyszíne lehet, kényelmes sétával elérhető az Ödön-forrás.
A vár rövid története
Nagy Lajos király 1367-ben adott engedélyt kedvelt udvari emberének, Himfy Benedek pozsonyi ispánnak, hogy kővárat emeltethessen a döbröntei uradalmának területén. A XV. század elejére a nemesi család politikai befolyása lehanyatlott, így a környékbeli földesurak egyre nagyobb területeket ragadtak el tőlük, sőt 1401-ben az a csúfos eset is megtörtént, hogy a Rátóti Gyulaffyak fegyvereseikkel megtámadták és kifosztották az erősséget is. Mivel birtokaik bevétele erősen lecsökkent, maga a Himfy família is a rablólovagok szintjére süllyedt. Leghírhedtebb rablásuk során 1464-ben a családtagok fegyveres szolgáikkal megrohanták és kirabolták a Szent Márton-hegyi (Pannonhalma) apátságot is, jelentős értékű kegytárgytól fosztva meg a szerzeteseket. Ezt már Hunyadi Mátyás király sem tűrhette, a Himfy család birtokait elkoboztatta és Kanizsai László bárónak adományozta.
Rövidesen visszakerült a garázda Himfyek tulajdonába, akik most a családon belül perelték egymást. Így értesülünk egy 1469-es feljegyzésből, hogy az erősségből éppen kiszorult Lőrinc úr embereivel megtámadta és kifosztotta Döbröntét. 1499-ben Himfy Imre feleségül adta Orsolya nevű leányát Essegvári Ferenchez, aki egyúttal zálogba vette a döbröntei várbirtokot is. A törökkel vívott 1526-os mohácsi csata utáni belháborús időszakban urai igyekeztek megerődíteni, ekkoriban emelték a hatalmas, vastag falú rondellát, aminek lőréseiből pusztító ágyútűz alá vehették a rohamozó ellenséget. 1547-ben még a pozsonyi országgyűlés öt lovas katonát fogadott fel a kicsiny helyőrség létszámának növelésére, de továbbra sem számították a jelentősebb véghelyek közé. Nádasdy Tamás nádorispán 1555-ös jelentésében még épségben említette Döbröntét, pusztulását valószínűleg egy török portyázó csapat okozhatta, később a gazdátlan romok köveit a környékbeli lakosság elhordta. Döbrönte várromjának falait a XXI. század elején részben restaurálták, de még sok részletét a föld mélye rejti.
Az alsódörgicsei templomrom Balatonakalitól kb. 5 km-re északnyugatra helyezkedik el, a Balaton-felvidék középső, Balatonfüred és Badacsony közti szakaszára jellemző, a tóparti hegysor mögött kialakult márgás alapkőzetű medencék egyikében, amit a település után Dörgicsei-medencének neveznek.
Több korábbi település egyesítésével létrejött Veszprém megyei község, Balatonfüred kistérségében. A Dörgicsének nevezett terület Balatonudvari és Zánka között a Balaton partjáig nyúlik le. Rajta a XIII-XV. században 6 falu alakult ki:
Boldogasszony vagy Alsódörgicse,
Szentpéterdörgicse vagy Felsődörgicse,
Szarkadörgicse,
Akalidörgicse,
Kisfaluddörgicse és
Ságdörgicse.
Egyházai még a települések végleges megkötődése előtt épültek mégpedig az alsó részben Boldogasszony, a felső részben Szent Péter tiszteletére. Mivel 1228-ban az alsó rész, 1231-ben a felső rész egyházát említik - mind a kettő a településeken kívül, magaslaton állt és kétségtelen, hogy megvoltak már a XII. században is - és a falvak csak megépülésük után települtek meg körülöttük. Ennek bizonyítéka, hogy a települések az egyházak védőszentjeiről: Boldogasszonyról és Szent Péterről - szabályszerűen, a helynév-adási szokásoknak megfelelően - nyerték nevüket.
Dörgicse ősi településeinek kialakulása, a megtelepedés példaszerűen mutatja be, hogy ez a magyar államiság kialakulásához kapcsolódó jellegzetesség, s eltér a nemzetközileg ismert általános megtelepedési módoktól. Az általánosan ismert folyamat szerint ugyanis a korábban többé-kevésbé még nomád életmódot folytató embercsoport(ok) a számukra jobb életkeretet biztosító földrajzi hely(ek)re - kezdetben téli/nyári váltó-, majd végleges - letelepedést hajtottak végre (pl. Zagrosz-hegy, stb). Aztán ezt követően hozták létre települési (politikai-társadalmi-rituális) intézményrendszerüket.
Magyarországon, az Árpád-kori (európai, feudális)államiság kialakítása, módja és folyamata határozta meg a többé-kevésbé még huzamosan nomád állattartó népesség településenkénti megtelepedését (megtelepítését). Mindez a honfoglalás > országfelosztás (nemzetségek) > majd a Géza és István által megkezdett feudális államszervezési módszer szellemében zajlott le. A vármegyék (ispánságok) kialakítása és a hozzájuk rendelt feudális földterület-adományozás (ami annak népével együtt értendő) megalapozza a rend gazdasági és közigazgatási alapjait, a társadalom hierarchikus rendjét. Az ezzel párhuzamosan végrehajtott egyházszervezés (egyházi rendek betelepedése > keresztség felvétele > templomrendszer (hálózat) létrehozása) pedig kialakítja, majd megszilárdítja a feudális állam szilárd ideológiai alapját. Vagyis a honfoglaló nemzet feudális hierarchia-rendszerét a közigazgatás, de településrendszerét a templomok köré folyamatosan betelepülő (többé kevésbé még továbbra is nomád állattartó) köznép hozza létre. Tehát az általános megtelepedés gyakorlatának éppen a fordítottjaként, először a település (falu) intézményrendszere jön létre, s ebbe fokozatosan telepedik be a népesség.
A felsődörgicsei templomrom, mögötte a mai evangélikus templommal
Alsódörgicse
Más néven Boldogasszonydergicse, a pápai tizedszedők jegyzékében 1420 körül még Füreddergicse-ként jelentkezik. De Nagyboldogasszony név mellett meg kellett lenni az 1312-ben Szentpéterdergicse nevéül feltűnő Feldergicse területmegkülönböztető megfelelőjeként az névformának, még ha emlékekben ezzel legkorábban csak a XVI. században találkozunk is. Mindenesetre, a XVIII. század végéig általánosan használt neve a Boldogasszonydergicse is, ezután az Alsódörgicse 1950-ig, amikor is Alsó- és Felsődörgicse Dörgicse néven történt egyesítésével az ősi név megszűnt.
A nagy terület legkorábbi birtokosai a XIII. század első felében: a tihanyi apátság, a veszprémi püspökség, Bogát-Radvány nemzetségbeli és más nemesek, valamint a fehérvári káptalan és a fehérvári őrkanonokság. Boldogasszonydörgicse ennek az utóbbinak birtoka volt, amelyet mind a közép-, mind az újkorban - a Vázsonyi Horváth család és Oláh Miklós érsek XVI. sz.-i átmeneti birtoklásától eltekintve - folyamatosan birtokolt, egészen a II. József alatti szekularizációig. I. Ferenc Alsó- és Felsődörgicsét a piarista rendnek adományozta és ennek még 1935-ben is 908 kh birtoka volt itt.
A település szántóterülete köves, nehezen művelhető. Négy szőlőhegye van, (a legnagyobb már a középkorban is ismert: Becserhegy). A szőlők jó munkaalkalmat nyújtanak a lakosságnak, a legfontosabb létfenntartási forrás a bortermelés volt. Szabad a faizás a földesúr erdejében, ahol makkos legelő is van (pl. 1768-ban a makkos erdő 600 sertés legeltetésére volt elegendő).
A falu a fehérvári őrkanonokság birtokainak központja, itt székel az uradalmi személyzet, a provizor, az ispán és más officiálisok. Itt tartják az úriszéket is. A település hadak útjában feküdt, ezért a XVI-XVIII. században nagy pusztulások érték. 1548-ban felégette a török. 1553-ban, továbbá 1566, 1572, 1598 és 1613-ban is alávetett és adózik a töröknek. 1578-ban teljesen lakatlan. A Rákóczi-szabadságharc idején -1711-ben - pestisjárvány pusztít a faluban.
Lakossága magyar, 1674-ben és később is, evangélikus anyaegyház. Az alsódörgicsei evangélikus templom falán elhelyezett emléktábla Zsédenyi István lelkész 1674 és 1677 közötti gályarabságának és sikeres visszatérésének állít emléket.
Ősi katolikus temploma a falun kívül romos állapotú. 1771-ben a protestánsoknak oratóriuma van. 1848-ban magyar nyelvű elemi iskola működik. A falu társadalma a XVIII-XIX. században nemesekből és nem nemesekből áll. Az előbbiek nagyobb része jobbágytelkeken lakik és árendát fizet. Ezekkel a nemesekkel az őrkanonokság 1775-ben külön szerződést köt.
A falu lakosságának intézményi ellátottságát az 1925. évi közigazgatási útmutató adatai alapján ismerjük. Volt a községnek 1 katolokus felekezeti iskolája, 1 tanítóval. Hangya fogyasztási szövetkezet, 4 iparos, 1 kocsma. 1935-ben a község határának 42,9%-a, a Kegyes Tanítórend tulajdonában volt. A megmaradó területből a község közbirtokossága 200 kh-t birtokolt.
1949-ben, az egyesítés előtt 394 főnyi lakosságának 85%-a élt a mezőgazdaságból. 1950-ben Alsódörgicsét és Felsődörgicsét Dörgicse néven egyesítették.
A 18. században épült barokk kőhíd
Felsődörgicse
A veszprémi határtól a Balatonig terjedő Dergecse föld felső része Feldergicse néven 1312-ben tűnik fel okleveleinkben. Birtokosai a tihanyi apátság - róla nevezik 1572-ben Apáti Dergicsének – valamint helyi nemesek. Közösen birtokolják az erdőket és kaszálókat. A falu neve egészen a XVIII. század végéig leggyakrabban az egyházi védőszentjétől kapott Szentpéterdörgicse alakban fordul elő, „felső" jelzője csak a XVIII. századtól lesz általános, bár a két névforma vagylagos alakban még a század második felében is előfordult.
Az 1531. évi dikalajstromban birtokosai még ugyanazok. A nemesek már ekkor a falu külön részében laktak. Ebben az évben még nem nevezik külön néven, csak a következő években. Az apátságot illető részt 1542-ben Vázsonyi Horváth Péter birtokolja. A század végén már a fehérvári őrkanonokság birtokában találjuk és ott van II. József ismert intézkedéséig. 1804-ben a Kegyes Tanítórend birtokába kerül. 1627-ben egy kis része, 12 hold szántó az Esterházy család devecseri uradalmához tartozott. Határának minősége, szőlőhegye és megélhetési forrásai azonosak Alsódörgicséével.
Lakott portája 1531 után folyamatosan fogy, 1542-ben még összeírják 2 népes telkét. 1572-ben olvasunk ismét lakottságáról, amikor népessége napszámban szolgál Fehérvárott. A század végén újra puszta, csak 1613-ban sorolják fel, mint a dörgicsei uradalom lakott faluját. A század közepén az egész uradalom panaszkodik a törökök, a zsoldosok és a „latrok" fosztogatásai miatt, valamint a tihanyi katonákra, akik elvitték igás állataikat, szekereiket, "s máig sem adták azokat vissza".
A nép a XVIII. sz. közepén arról panaszkodik, hogy súlyos feltételek mellett a környékbeli uraktól kényszerül legelőt és kaszálót bérelni, mert a saját határban levők terméketlenek. 1770-ben is 30 szekér szénát kaszáltak. Jelentékenyebb a sertés- és juhtenyésztés. (1711-ben 99 sertést és juhot írtak össze. 1770-ben pedig 117 db-ot).
A falu nemesi társadalma két részre oszlott, a kuriálistákra és a paraszti telken gazdálkodókra. A paraszti telken gazdálkodó nemesek a XVII. század közepén jelennek meg, számuk 1828-ra eléri a 15 családot, 58 férfi taggal. 1758-ban a 9 telkes jobbággyal szemben 16 a paraszti telken gazdálkodó nemes van. Úrbéres helyzetük azonos a parasztokéval. A társadalom jobbágyi részének megoszlását 1770-ből a megyei összeírásból ismert.
1773-ban magyar lakosú falu, főleg evangélikus hitű lakossággal. Alsódörgicse leányegyháza. A kevés számú katolikus népessége Csicsóhoz tartozik. Evangélikus tanítója van. A középkorban anyaegyház, papja szerepel a pápai tized-lajstromokban. 1550-ben plébánosa már nincs, temploma pedig az idők folyamán elpusztult, romjai azonban még láthatók. A Balaton-felvidék sorvadó faluinak a sorába tartozik. 1785-ben népessége 304 fő volt. 1949-ben Alsódörgicsével történt egyesítése előtt már csak 222 föt számlált. Népességének fejlődéséről - a hivatalos népszámlálások előtt - az 1819, az 1828 és az 1846. évi nem nemesi összeírásokból vannak adatok. A lakosság túlnyomórészt mezőgazdaságból élt. 1910-ben a mezőgazdasági cselédek és eltartottaik száma 98. Az iparban mindössze 4 keresőt írtak össze. A közlekedéstől távol eső községnek 1925-ben 1 iparosa, 1 szatócsüzlete, 1 kocsmája volt. Felekezeti népiskolája egytanítós. Felsődörgicse 1907-ig a szentantalfai körjegyzőséghez, ezt követően pedig Alsódörgicséhez tartozott.
Szarkadörgicse
A településnév első előfordulása 1529 és 1613-ig szerepel forrásokban, (később semmi nyomát nem találni) bizonyára a török elnéptelenítette és beolvadt az anyafalu, Kisdörgicse határába. A megkülönböztető "Szarka-" előtag a legnagyobb itteni nemes családra, a Szarka családra emlékeztet. Felsődörgicse nemesek által lakott részén keletkezett, mint a legnagyobb nemesi családnak, a Szarka családnak a faluja és nyerte a névadási szokásoknak megfelelően a birtokos családról a Szarkadörgicse nevet. Felsődörgicsének, illetve Kisfalunak az a része tartozott hozzá ahol a Szarka család nemesi faluja települt. Ennek megfelelően a dikális összeírásokban 1534, 1542, 1548, és 1549-ben a faluban csak Szarka nevűek vannak összeírva. A Szarka családbelieknek a saját udvarházuk mellett 1-2 jobbágyportájuk is volt, mellettük 1548-ban Csoron András, 1566-ban Oláh Miklós, majd 1613-ban a fehérvári őrkanonokság is birtokol benne jobbágyi telkeket.
A településrész 1548-ban felégetett és lakatlan. 1566-ban Boldogasszonydörgicsével együtt írták össze, 1578: 1 porta, 1 szegény, 1 lakatlan telek; 1613-ban a töröknek alávetett és ismét Boldogasszonydörgicsével van összeírva.
Dörgicse
Alsó- és Felsődörgicse egyesítéséből 1950-ben keletkezett a község mai elnevezése. (A csatolt községekből létrehozott új település 1950-1980 közti jellemzését Veszprém Megye Helytörténeti Lexikonából ismerjük.)
A községgé alakításkor Dörgicsének 617 lakosa volt. A többi Balaton-felvidéki községhez hasonlóan Dörgicse népessége is fogyott. A többi Balaton-felvidéki községhez hasonlóan Dörgicse népessége is fogy. Mintegy 60 fő jár el dogozni Balatonakaliba és Balatonfüredre. 1970-ben a lakosság 70,2%-a mezőgazdaságból élt. A dörgicsei borok, így a rizling, muskotály, zöldszilváni igen híresek. 1960-ban alakult a dörgicsei Új Élet és Hóvirág Termelőszövetkezet továbbá a kisdörgicsei Munkára Kész és a Balatonakali Balatongyöngye Mgtsz. egyesüléséből.
A községnek újabban a Balatonhoz közelebb eső része, tehát a régi Alsódörgicse fejlődik jobban. Itt új házak, üdülők, borospincék épülnek. Pincéi között néhány műemlék jellegű. A dörgicsei házak építőanyaga kő. A házak előtt kiskertek nincsenek.
Műemlékek
M I > 5486 (Alsódörgicse) 863-4/1953 hrsz: 0157 Templomrom, román stílusú. A 13. sz század közepén épült Dörgicse község - korábbi Alsódörgicse részén - a Boldogasszony tiszteletére szentelt templomként. Egyhajós, nyugati végén kegyúri karzattal, háromemeletes toronnyal. Hajója téglány alaprajzú, felfelé keskenyedő tornya még ma is tekintélyes magasságú. Legfelső emeletén két románkon ikerablak van, bennük kis osztóoszlopokkal. A torony nyugati falát két hatalmas támpillér gyámolította, melyek egyike ma is áll. 1754-ig használták, de egy 1783-as felmérés már romként említi. A szakmai ismertetés további kiegészítésre vár !).
MK > 6623 (Alsódörgicse) 21110/1967 Alsódörgicsei templomrom műemléki környezete. Akalitól északra, a Balatontól 4 km-nyire, a község keleti végén áll, a Gernyehegy tövében messzire látszó magaslaton.(A szakirodalom születése óta környezetében jelentős feltárások történtek, közvetlen környezetét turisztikasi/idegenforgalmi alapinfrastruktúrával is ellátták.
M I > 5488 (Felsődörgicse) 863-4/1953 hrsz: 30 A felsődörgicsei kettős templom romjai,
MK > 6634 (Felsődörgicse) 21084/1967 A templomrom műemléki környezete. Felsődörgicsegicse templomromja alig egy kilométerre áll Alsódörgicsétől, az evangélikus templom keleti oldalánál látható. Az eredeti templom kora román, 11-12. sz., a hozzáépített templom késő román, 13. sz. első fele. A templom déli fala és egyenes-záródású szentélye még nagyjában épen áll. A boltozott szentély két ablakával, egy kis dongaboltozatos kereszthajóhoz csatlakozik. A déli falon 2-2 félköríves román-jellegű ablak és a templom bejárata megvan, az északi hajófal azonban már hiányzik. Keletkezési ideje a XIII. sz. eleje.
M I > 5505 (Kisdörgicse) 22509/1958 Pusztemplomi dűlő hrsz: 0266/2 Templomrom, román stílusú, 12. sz.
MK > 6809 (Kisdörgicse) 02814/1967 Pusztatemplomi dűlő A templomrom műemléki környezete. A harmadik templom is rom, a legkisebb méretű a három templom közül és a falutól északkeletre felszik, a mező közepén. Kisdörgicse bazaltkőből épített románkori templomromjából már csak a déli hajó két ablakával és a nyugati oromfal egy része áll. Boltozatos szentélye beomlott.
M II > 5504 (Kisdörgicse) 22509/1958 Akali-Pécselyi úton hrsz: 046 Kőhíd, barokk, 18. sz. A Kisdörgicsére vezető úton a Küvölgyből kiérve, kőhidat találunk, melynek kőből falazott csúcsíves nyílása ritkasága miatt méltó műemléki védelemre.
M III > 9215 (Fő u. 19.) 4363/1981 hrsz: 45/2 Lakóház és gazdasági épület, népi.
M III > 9062 (Fő u. 40.) 17707/1979 hrsz: 81 Lakóház. népi.
M III > 10615 (Fő u. 73.) 12927/1990 Lakóház, népi.
M III > 9179 (Agyaglik dűlő) 1171/1980 hrsz: 1336 Présház-pince, népi
M III > 9356 (Agyaglik dűlő) 16034/1981 hrsz: 1334 Présház, népi.
M III > 10816 (Erdei dűlő) 25/1993.(XI.3.)KTM-MKM hrsz: 084/3 Présház-pince, népi, 19. sz. közepe. Agyaba rakott kőből épült, vakolatdíszes, belsőben eredeti tűzhely.
M III > 8909 (Kishegy dűlő) 07668/1978 hrsz: 0149/11 vagy; 1635/2 Présház.
M III > 9636 (Kisleshegy) 5138/1984 hrsz: 0152/7 vagy; 093/7 Présház.
Az apró,Balaton-felvidékifalu aBalaton-felvidéki Nemzeti Parkterületén, egy völgyben fekszik, amely völgy szerkezetileg aDörgicsei medencéheztartozik; TávolságaBalatonfüredtől15,Aszófőtől10,Balatonudvaritól5 kilométer. Ősbükköse különösen értékes, védett. Kül- és belterületein is elsősorban szőlőműveléssel foglalkoznak, borospincéi, présházai és lakóépületei között sok a műemlék.
A település neve valószínűleg Vazul Árpád-házi herceg nevéből származik, akinek ezen a vidéken lehettek birtokai.
Vászoly helyén kő- és bronzkori ásatási leletek szerint már ősidőktől éltek emberek. Római kori lakóházak, sírok és pénzérmék nyomai szerint a 4. századig biztosan lakták a völgyet. A falu az Árpád-korban is lakott volt, erre utal a faluban található templomrom. Első írásos említése 1082-ből való, ekkor egy oklevél a veszprémi egyház birtokai felsorolásakor említi. 1230-ban említi egy oklevél a falu templomát, mely ma már csak romjaiban látható. Szintén oklevelekből tudhatjuk, hogy az itt élők szőlőműveléssel foglalkoztak. A török hódoltság idején, akárcsak a környék, Vászoly is elnéptelenedett. Csak 1689-ben telepítették újra a falut és környékét. Új telepesei, akik mind környékbeli magyarok, ismét szőlőműveléssel foglalkoztak. 1711-től volt a falunak helyben lakó tanítója. Az 1800-as évek elejére a falu népessége meghaladta a 700 főt. A két világháborúban a falubeliek is áldozatokat szenvedtek. A 20. század végére a falu kezdett elnéptelenedni.
Látnivalók
Az Árpád-kori templom romjai a temető mellett találhatók.
Római katolikus templom (1803, klasszicista stílusú)
