Kockás pokróc, gyümölcsös hűtőtáska, vízibicikli, főtt kukorica, Füles, bambi és a végtelen víz - ilyen volt egy nap a magyar tengernél a '80-as években.
A Balaton, a balatoni nyarak a magyar emberek számára valami olyan megfoghatatlan életérzés, amit elmondani nem lehet. Csak az érzi, aki odaáll a vén hölgy, a fenséges magyar tenger partjára, arcát a szélbe fordítja és hallgatja a víz csobogását.
Mindegy, hogy 1960-at, ’80-at, vagy 2019-et írunk-e, az életérzés ugyanaz. Legfeljebb a kellékek változtak az idők folyamán kicsit.
Már kora gyerekkoromtól rendszeresen utaztunk a Balatonhoz, akkor természetesen még vonattal. Izgalmas utak voltak ezek. Emlékszem, mindig azon idegeskedtem, vajon fel tudok-e majd lépni a magas lépcsőkön, vajon lesz-e hely a kocsiban, amin az áthúzott cigi rajza van, vagy csak a füstösben tudunk-e leülni.
A zöldes-szürkés műbőr a combunkhoz tapadt, mégsem bántuk, az izgalom mindig eluralkodott rajtunk. Kockás pokróc, gyümölcsökkel díszített hűtőtáska, kék-piros színű úszómatrac, úszógumik, hatszínű strandlabda – olyanok voltunk, mint egy vándorcirkusz, mégis, alig vártuk, hogy odaérjünk.
Ahogy végre megérkeztünk, ledobtuk magunkról a fehér szegélyes kék vagy piros rövidnadrágot, amit akkoriban minden gyerek hordott, és szaladtunk a csúszós, fémlépcsőhöz. Nem volt olyan érzés semmi, mint amikor az első hideg hullámok a bokánkat körbefogták.
Ha megéheztünk ettünk egy szendvicset, vagy egy igazi, klasszikus főtt kukoricát. Játszottunk egy Csapd le csacsit, vagy töltögettük néhány pillanatig a szüleink Fülesét.
Dinnye, vízibicikli, csattogó gumipapucs és a kút, ami fölé hajolva fröcsköltük az arcunkba a vizet.
A szüleink olvasgattak, beszélgettek, mi homokvárat építettünk, tapostuk a vizet vagy a kedvenc monchichinket löködtük a hintában – Igen, nekünk a Balaton volt a Riviéra….
S még ma is az.
