A jó pár éve szinte lakatlan település közigazgatásilag a tőle mintegy 6 kilométerre levő Hosszúhetényhez tartozik, s főleg erdészeti úton közelíthető meg.
A Kelet-Mecsek Tájvédelmi Körzet közepén levő pici falvacskát eredetileg Vitriaria Nova, Neue Glashütte (Új üveghuta) néven említették. Ugyanis a település létrejöttét az üveghutának köszönheti.
Temploma Szent Márton tiszteletére 1794-ben épült.
2 / 12
Szent Márton templom
FOTÓ: Györkő Zsombor
A 17-18. század fordulóján a mai Óbánya helyén indult meg a kelet-mecseki erdei üveggyártás. Az üveghuták általában az erdőbe települtek, mert az üveggyártás során rengeteg fára volt szükség.
Ha a fa elfogyott a huta közeléből, az üveggyártás új helyre települt. A dokumentumok szerint Philipp Gasteiger hutameater is új helyet keresett üveghutájának, s a legalkalmasabbnak erre a Csomor-völgy (a mai Kisújbánya területe) bizonyult, melynek használatára a pécsi püspökséggel kötött és 1761. október 21-én életbe lépett szerződés adott lehetőséget.
4 / 12
A falukép a klasszikus sváb parasztfalut jeleníti meg.
FOTÓ: Györkő Zsombor
A Kisújbányai Üveghuta 1762-1784 között működött, bezárása után elsősorban a hegyi jellegű tehéntartásból éltek a lakói, s igen szerény életmód jellemezte a világtól eléggé elzárt erdei településen élőket. Az élet legtöbb területén önellátásra rendezkedtek be, maguk építették a ma is látható vályogházakat, szerszámaikat is maguk készítették még a 60-as években is.
6 / 12
A falukép a klasszikus sváb parasztfalut jeleníti meg.
FOTÓ: Györkő Zsombor
A szocializmus Kisújbányát majdnem eltüntette a föld színéről, míg 1970-ben még 70-en laktak itt, az 1980-as népszámlálás mindösszesen egy főt talált. Mára mintegy 20 állandó lakosa van, de ennél sokkal többen tartózkodnak időszakosan, a nyaralóként funkcionáló házakban.
8 / 12
Kisújbánya: mecseki mesefalu az erdő közepén
FOTÓ: Györkő Zsombor
Kisújbánya főutcáján visszafelé kanyarogva lényegében már meg is kezdtük az Óbányai-völgyi sétát. A helyenként szurdokká szűkülő, meredek falú völgy földtani képződményeinek köszönheti hírnevét és népszerűségét. A falu központjában tábla jelzi a túraútvonalakat.
A Csepel D-344 egy közepes méretű, 3 tonnás, 4×4-es terepjáró , amelyet a magyar Csepel Autógyár gyártott 1961-től 1975-ig. Először 1963 elején a lipcsei vásáron mutatták be a nagyközönségnek . A Magyar Néphadsereg hatalmas mennyiségben vásárolt D-344-est, és végül standard teherautóként használta. Robusztusnak és megbízhatónak bizonyult.
Íme egy ÚJ Csepel D-344 műhelykocsi! Csupán 3000 kilométer gyűlt össze a muzeális darabban
Leírás
Elölnézet; vegye figyelembe a jellegzetes első tengelyt
A Csepel D-344 hegesztett létravázat használ, és két tartósan hajtott, laprugós feszültség alatti tengellyel rendelkezik . Az első tengely egykerekes, míg a hátsó tengely ikerkerekes. Minden kerék 9,00–20,00 hüvelykes méretű. A D-344 alapkivitelében 270 mm hasmagasságú és 800 mm-es gázolási mélységgel rendelkezik. A D-344 pneumatikus fékrendszerrel rendelkezik, minden keréken dobfékekkel . A rámpaszög az első tengelyen 35°, a hátsó tengelyen 25°; a maximális fokozatosság 44%.
A Csepel D-344-et Csepel D-414H szívó, 5,5 literes, előégéskamrás befecskendezéses , egyenes négyhengeres dízelmotor hajtja. Maximális nyomatéka 33 kp⋅m (324 N⋅m) 1500/perc sebességnél, névleges teljesítménye pedig 95 LE (70 kW) 2300/perc sebességnél. Minimális üzemanyag-fogyasztása 190 g/PSh (258 g/kWh) 2000/perc sebességnél. (Minden adat a DIN 70020 szerint).
A nyomatékot a motor egytárcsás száraz tengelykapcsolóval továbbítja a kézi ötfokozatú sebességváltóhoz . A nyomatékot az első és a hátsó tengelyre egyaránt továbbító váltómű az első tengely differenciálművét is tartalmazza. Ezért a D-344-nek két hajtótengelye van , amelyek a forgatónyomatékot az osztó sebességváltóból az első tengelyre küldik, minden kerékhez egyet. Ezt a kialakítást azért választották, hogy lehetővé tegye a motor alacsonyabb rögzítési pontját, és ezáltal alacsonyabb súlypontot. A sebességváltó differenciálzárral rendelkezik, hogy növelje a D-344 terepjáró képességeit.
5700 kg-os tömegével (DIN 70030; 215 liter üzemanyaggal és 75 kg-os vezetővel) a Csepel D-344 82 km/h végsebességet érhet el. Az üzemanyag-fogyasztás 28,7 l/100 km. A normál hasznos teher 3000 kg; ezen felül a D-344 akár 2000 kg tömegű pótkocsikat is tud húzni. A D-344 katonai változatai elülső csörlővel voltak felszerelve.
CSEPEL D 352
Típusok
A Csepel D-344-est többféle típusban építették:
D-344.00: Standard katonai platós változat, 1961 és 1966 között készült
D-344.01: Mint a D-344.00, de nem nyitható oldallapok
D-344.02: Polgári változat, csörlő nélkül, de nagyobb teherbírással
D-344.05: D-344 alapú tűzoltóautó
D-344.22: Trópusi típus jobb motorhűtéssel, dupla tetővel és ballon gumikkal
Mecseknádasd határában, az Óbánya felé vezető út és a Réka-patak felett magasodott egykor a Rákvár, vagyis a Réka-vár. A meredek hegyoldalt megmászva, a fás, bokros lapos hegytetőn a vármaradványokat megtekintve valami misztikum és számos legenda járja körbe a romokat. A vár feltehetőleg egy 9. századi frank építkezés eredménye, mely lakóépületként és hatalmas erődként is szolgálhatott. Érdekesség, hogy 1235-ben kiadott birtokadományozó levél "cum terra britanorum de Nadasth" elnevezéssel illeti, mint a nádasdi britek földje.
István király a várat a hozzá tartozó területtel együtt az Angliából száműzött két királyfinak adta, akiket befogadott az országba. Az egyik királyfi - Edward - István király Ágota nevű leányát vette feleségül. Itt született Margit nevű leányuk, aki atyja halála után anyjával együtt visszatért Angliába és Malcolm skót király felesége lett. Ő a későbbi Szent Margit, Skócia későbbi királynője és védőszentje.
Jelentőségére nem csak az impozáns mérete utal (205x35 m várudvar, 10 m széles várárok, 3x7 m várfal); hanem a 14-15. századból előkerült edénytöredékek, tőrök, csatok, lópatkók, női bronzgyűrűk is. Ezek egy katonai életstílussal zajló életet rajzolnak le, melyet vagy a török dúlás vagy egy tűzvész vetett véget a 16-17. században. A vár maradványait a lakosság széthordta, ma csak falmaradványok láthatók az erdőben. ELÉRHETŐSÉG A Stein-malomtól délnyugatra, az Óbányai-völgy és a Réka-völgy elágazásában.
„Komló egy elmaradott kis falu – szép külvárosokkal.”*
Komló neve mára egybeforrt a szénbányászattal, amely a 18. század közepe óta határozza meg a település sorsát és képét. Bár a kitermelés mára szinte megszűnt, a komlóiak lelkesen ápolják évszázados hagyományaikat, a félig lebontott/összeomlott bányaépületek pedig minden odalátogatót emlékeztetnek a szebb napokra. A mecseki szénbányák, és így Komló fejlődése, több iparvároshoz hasonlóan az 1950-es évek elején kapott nagy lendületet, néha kicsit talán túl nagyot is, a teljesítménykényszer ugyanis több baleset okozója lett. Mai posztunkban a baranyai bányaváros életéből villantunk néhány képet, egyik kalauzunk pedig rendhagyó módon Moldova György lesz, aki 1955-ben maga is dolgozott néhány hónapot Komló bányáiban.
Kevéssé ismert, hogy Komló története sem az iparosodással kezdődött: már a rómaiak is letelepedtek a környéken - a ma Pécsként ismert Sopianae mellett Mecsekjánosiban, Mecsekfalun, Zobák-pusztán - amelyet több lelet, őrtorony és villa (mármint a lakóépület, nem az evőeszköz) maradványok is tanúsítanak. A mai Komlót először 1256-ban említik egy oklevélben, ekkor még Villa Complov-ként.
A középkor folyamán végig a pécsváradi apátság birtokában volt, egészen 1526-ig. A törökök 1543-ban vették birtokba a térséget; egyes források szerint az egyik pécsváradi pasának annyira megtetszett Komló, hogy egy nyaralót is építtetett a faluban. A török kor, és az évtizedekig elhúzódó háborúk alatt Komló is csaknem elnéptelenedett, 1697-ben mindössze 9 lakosa volt.
A 18. század közepétől indult meg a bányászat, a fejlődést pedig a század végén megjelenő német telepesek is segítették, a másik fő húzóerőt pedig a sikondai fürdő jelentette. Komlónak 1910-ben 1500 lakosa volt (mintegy harmaduk német származású), ami 1956-ra 22 000 főre, az 1990-es évek elejére pedig 31 000-re növekedett. A fekete gyémánt felfedezéséről így ír Sipos Antalné A mecseki szén című tanulmányában:
"A szén felfedezését a térségben a 18. század második felére teszik. Az első előfordulást hivatalosan 1769-ben jelentették be. A szénmedencéhez tartozó legfőbb települések: Pécs, Komló, Magyaregregy, Szászvár, Máza, Hidas, Mecseknádasd, Pécsvárad, Hird. A mintegy 320 km2 területen az államosítás előtti időszakban három tulajdonos osztozott: a Pécs vidéki bányákat az 1829. március 13-án alakult Első Dunagőzhajózási Társaság szerezte meg a 19. század második felében (Pécsbánya, Vasas, Szabolcs). A komlói bányát 1909-ben a Magyar Államkincstár vásárolta meg, míg az észak-mecseki bányák 1868-tól a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten nevű részvénytársaság, 1898-tól az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. tulajdonába kerültek. Ez utóbbit 1925-ben anyavállalata, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. magába olvasztotta, így a mecseki szénmedencében is jelentős vagyonhoz jutott."[1]
Komlón a szénbányászat eleinte rendszertelenül, több éves kihagyásokkal folyt; az első táró a Hársastetőn nyílt meg, ezt a század utolsó évtizedétől több hasonló (Glanzer-, Adolf-, Szerencse-táró) követte, 1898-ban pedig megnyílt az első függőleges akna, az Anna-akna is. A komlói bányászat 19. század végi fejlesztésében kulcsszerepet játszott Engel Adolf pécsi vállalkozó. A bányákat kisvasutak szolgálták ki, és hamar megindult a villamosítás is: 1884-től pedig előbb világításra, később munkagépek meghajtására használtak áramot.
A római katolikus templom 1938-ban (FORTEPAN)
A fejlődés a környező településeket is érintette: 1925-ben nyílt meg például Mecsekszabolcson az István-, majd két évvel később Pécsbányatelepen a Széchenyi-akna. A Komló melletti Zobák-pusztán 1943-tól indultak jelentősebb munkálatok, a gyökeres változást azonban az 1949 és 1954 közötti időszak jelentette. Ekkorra összesen négy új, vagy helyreállított bányaüzem működött Komlón; az időszak végén 11 000 ember, a lakosság fele dolgozott a bányákban. A legjelentősebb aknák az Anna-akna mellett a Zobák-, Béta-, a III-as-akna, valamint a Kossuth-altáró voltak. Érdeklődők itt tekinthetnek meg a település környéki bányákról egy jó kis térképes-fényképes összefoglalót.
A település végül 1951-ben kapott városi rangot, az itteni bányák fő feladata pedig 1956 tavaszától a Dunai Vasmű szénellátása lett. Bár a komlói szén végig magyar kézben maradt, a térség több bányája szovjet tulajdonba került, azokat a MESZHART (Magyar-Szovjet Hajózási Rt.) üzemeltette egészen a vegyesvállalat 1953-as felszámolásáig.
Látkép, 1951. Jobbra, a háttérben a templom (Imre/FORTEPAN)
Ahogy a fenti képen is látható, Komló az 1950-es évek elején még őrizte falusias jellegét: hasonló településeket ma is láthatunk a Bükkben, illetve Pápa környékén a Bakonyban. A frissen érkezett több ezer munkás elhelyezésére hamarosan itt is panelházak, lakótelepek, egész városrészek (Kökönyös, Béta, Szállásfalu, Kenderföld) épültek ki. Az első épületek - a sztálinvárosiakhoz hasonlóan - inkább hasonlítottak a 30-as évek szovjet lakóházaihoz; ahogy a Duna-parti városban, itt is figyeltek a zöldterületek kialakítására. A város építéséhez itt is toboroztak önkénteseket, valamint a bányákban rabokkal, és katonákkal is dolgoztattak. Nem köztudott, de az 1950-es években (és később is) is léteztek munkaszolgálatos egységek, ahová részben a "megbízhatatlanokat", "osztályidegeneket", részben pedig a szakmunkásokat sorozták. A munkásalakulatok parancsnoka 1956-ban egy ismert alak, bizonyos Maléter Pál volt...
Városház tér, 1953.: balra a Főposta és Tanácsháza (a mai Városháza), jobbra a Pártbizottság épülete (UVATERV/FORTEPAN)
„Az 1950-es években még a pécsi szénmedence bányáiban termelték a legtöbb szenet. 1956-ban az egész mecseki szénmedence termelése 2,38 millió tonna szenet tett ki, ebből a Pécs vidéki szénbányák részesedése 1,2 millió tonna volt (55,2%), a Komlói szénbányák 0,95 millió tonna (40,0%), az Északmecseki szénbányák 0,23 millió tonna kőszenet (9,7%) termeltek. A komlói szenet kokszosítani lehetett, ezért a Sztálinvárosi (Dunai) Vasműbe szállították. A komlói szénbányák napi termelése az 1950-es évek első felében 300 vagon fölé emelkedett. A komlói szén iránti kereslet folyamatosan emelkedett. Komlón az ötvenes években 26 ezer letelepített és ingázó munkás dolgozott.” - írja Rozs András a mecseki bányavárosok 1956-os szerepét ismertető tanulmányában. [2]
A Petőfi tér 1958-ban, balra látható Fekete Géza Bányász című szobra. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
Ahogy már említettük, Moldova György 1955-ben érkezett először Komlóra, "hirtelen felindulásból", és a város azóta is fontos szerepet játszik életében.
„Először 1955 májusában, 21 éves koromban mentem le ebbe a baranyai bányászvárosba. Nevét korábban csak a toborzó plakátokból ismertem: „…Jöjjetek Komlóra építeni szocialista hazánkat! Várnak a komlói széncsata hősei!…” Hirtelen indulatomban szántam rá magam, hogy leutazzam ide, akkoriban jelent meg az első novellám nyomtatásban, botrány tört ki körülötte, és én egy időre ki akartam lépni élt és volt világomból. Néhány hónapot dolgoztam is Kossuth-bányán. Utoljára 2004 decemberében, már túl a hetvenedik évemen jártam lent, körülnézni, úgy lehet, búcsúzkodni.”[2]
Ugyanaz a tér napjainkban. A szobor szerencsére nem veszett el, csak átalakult, illetve elköltözött. Ma itt található.
Bármilyen fellengzősen is hangzik: Komló számomra a szocializmus leglátványosabb, már-már jelképpé emelt vállalkozását jelentette. Egy kis, ötvenvagonos bányából a magyar széntermelés legfontosabb bázisát fejlesztették ki, a 3-4 ezres falu pedig 30 ezres várossá vált. Sehol nem vívtak keményebb és több áldozattal járó harcokat ezekért a célokért, mint itt a föld alatt. Nem akarom azt állítani, hogy a bányászok „magasztos eszmék” nevében szálltak le a mélybe, nem piaci bérben dolgoztak, fizetésük a műszakpótlékokkal, prémiumokkal, hűségjutalommal az akkori átlagkeresetek kétszeresét is kitette, de nem is átlagos szinten kellett teljesíteniük, az egészségüket, sokszor az életüket adták viszonzásul. Teljes joggal emelkedtek a korszak jelképes, hősi alakjaivá.[3]
Kökönyös városrész 1958-ban: szellős és modern. A terméskő díszítés kifejezetten barátságosra sikerült Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
Mivel az első időszakban a lakosság jelentős részét férfiak tették ki, fontos volt megfelelő munkásszállók kiépítése. Bár e sorok írója nem sok munkásszállón fordult meg, az eddig látottakhoz képest a komlói a lehetőségekhez mérten kényelmesnek és jónak tűnik a lentebb látható 1963-as kép alapján.
A Bányász Legényszálló, előtte az étteremmel (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
A szocialista korszakban (illetve korábban is) teljes joggal kiemelt státuszban levő, a legnehezebb fizikai munkák egyikét végző bányászok (a nőtlenek, illetve nem komlóiak) ilyen körülmények között pihenhették ki fáradalmaikat.
A Bányász Legényszálló egy szobája (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
Megfigyelhető, hogy a társalgó falát is bányászati témájú képek díszítették. A bányák meghatározó szerepét emellett az utcanevek is kiválóan mutatták: a korban megszokott Sallai Imre, Ságvári Endre és társaik mellett volt ugyan Zrínyi tér is, a prímet azonban a bányászattal kapcsolatos elnevezések vitték: a Bányász, Vájáriskola és Tröszt utcák mellett ma is létezik a Jó szerencsét utca, amely a bányászok hagyományos köszönéséről kapta nevét. Az élet persze itt sem volt habostorta, a gyors, erőltetett iparosodás és jelentős belső migráció komoly gondokat okozott, amelyeket csak fokozott a diktatúra osztályszemlélete.
A gyors iparosítás és az erőltetett bányaművelés, valamint az építőipari, közlekedési, kereskedelmi, kommunális és szociális infrastruktúra sietős ütemben történt kiépítése jelentős társadalmi mozgást és feszültségeket is teremtett Komlón az 1950-es években, hasonlóan az egyidejűleg a semmiből fölépült más „szocialista" városok társadalmi gondjaihoz. Az Alföldről képzetlen, volt mezőgazdasági munkások települtek be a komlói lakótelepek bérlakásaiba, akiknek mind a munka, mind az új lakásban, a városban élés körülményei idegenek voltak. A bányászok és a más fizikai munkások között sok úgynevezett osztályidegen is előfordult, akik az 1945 előtti arisztokrácia, középosztály, értelmiség rétegeiből „deklasszálódtak" az ötvenes évek MDP politikája következtében.[4]
A Legényszálló társalgója, 1963. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN
Komló, akárcsak a többször említett Sztálinváros is a megalkotni kívánt "szocialista emberek" számára épült, így a kommunista vezetésnek itt is hasonló megrázkódtatást okoztak az 1956-os megmozdulások. Október 25-én a legtöbb aknánál munkástanácsokat választottak, amit ekkor még a Városi Pártbizottság is támogatott, ugyanis ezzel akarta levezetni a feszültségeket, és elejét venni a megmozdulásoknak. Ennek ellenére másnap spontán tüntetések kezdődtek, amelyek résztvevői a rabtárborban őrzött foglyokat akarták kiszabadítani, de ezt a nagyatádi lövészezred megerősítésként kivezényelt katonái megakadályozták. Ezt követően a Kökönyös városrészben kővel dobálták meg a rendőröket, akik csak könnygázgránátokkal és figyelmeztető lövésekkel tudták feloszlatni a tömeget (szerencsés módon sebesülés sem történt), amely végül a pártház elé vonult. A pártházból tüzet nyitottak a tömegre, aminek következtében egy vájár életét vesztette, a tömeg feloszlott, többeket őrizetbe vettek.
Egy 1963-as felvétel a várost átszelő vasútról, amelyen jól látható a régi település és az új lakótelepek is. (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
Másnap folytatódtak a tüntetések, amelyeket először a tűzoltók bevetésével próbáltak szétoszlatni, de ez csak a nagyatádi katonák ismételt beavatkozása után sikerült. Az események 28-án durvultak el: az államvédelem épülete előtt többeket őrizetbe vettek, a katonák pedig megakadályozták a fogolytábor lakóinak kitörését és a bányászok robbanószerhez jutását is. A Zobák-aknánál állomásozó rendőrök Bonyhádról Pécsre tartó forradalmárokkal csaptak össze, aminek következtében egy fő meghalt és többen megsebesültek. Ennek ellenére másnap győzött Komlón is a forradalom, megalakult a Város Nemzeti Tanács.
A fentebbi felvétel "folytatása". Középen láthatóak a Városház tér épületei, jobbra a pártházzal (Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
Nemzetőrség is alakult, valamint megindult a rabok szabadon engedése, azonban "a közbűntényes elítéltek miatt azonban a probléma még többször előkerült."[4]
31-én több tüntetés zajlott a városban: a rendőrség ekkor már tehetetlen volt, és a katonák sem akartak beavatkozni. A tömegek keményebb fellépést és a régi karhatalom, valamint vezetők távozását sürgette - ez utóbbi a kommunista funkcionáriusok letartóztatásával le is zajlott. November 3-tól érkeztek hírek a szovjet intervencióról:
„TurnerIstván nemzetőr parancsnok azt javasolta, hogy a Komló felé vezető utakat le kell zárni és alá kell aknázni, így a Zobák-akna, a Pécs és a Magyarszék felé vezető utakra robbanó anyagot kell kiszállítani. E terv mellé állt Pulszky katonatanács-elnök is. A Városi Nemzeti Tanács tagságának kisebbik része, közöttükMerkelOttó esztelennek tartotta az ellenállást. Meiszter Tivadar, a Nemzeti Tanács elnöke azt javasolta, hogy küldjenek parlamentereket a Pécs felőli útszakaszra. Szlavek [János] alezredes [a Béta-aknai munkászászlóalj parancsnoka] is ellenezte a tervet, a szovjet csapatok elleni katonai ellenállás értelmetlenségének és a lakosságra való veszélyességének tudatában,scsak látszólag egyezett bele a védelmi terv végrehajtásába.”[5]
Végül Turner álláspontja diadalmaskodott, a forradalmárok a rendőröktől és katonáktól szerzett fegyverekkel összecsaptak a szovjet alakulatokkal. Egy szakaszuk Zobák-aknánál kézifegyverekkel megtámadott négy tankot, aminek következtében nyolcan vesztették életüket, sokan megsebesültek. Ezt követően szovjet-magyar egységek "tisztogató" akciókba kezdtek Komló környékén.
A „tisztogatás" során a rendőröknek és a karhatalmistáknak is volt embervesztesége, egy honvéd százados, a forradalmárok közül pedig a rendőrségi jelentés szerint 50 fő esett el a novemberi harcokban. A komlói ellenállók és az úgynevezett „Mecseki Láthatatlanok" közötti összeköttetésről, kapcsolatról nincs adat. (…) Komló város területén 1956. október 26-a és november 18-a között 12 ember kapott halálos lövést. Közülük Buhony Gyula az október 26-i tüntetés során. ”[9]
A Bányász Emlékmű 1975-ben (MHSZ/FORTEPAN)
Bár a fegyverek elhallgattak, a forradalom azonban nem ért véget; a munkástanácsok Pécsen, és Komlón is december közepéig sztrájkoltak, de végül nem jártak sikerrel. Az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba; az 1957 tavaszától megindult megtorlások során a komlói forradalmárok viszonylag enyhe ítéleteket kaptak, ugyanakkor többen elvesztették állásukat, vagy alacsonyabb beosztásokba kényszerültek.
A megváltozott Városház tér 1969-ben. A nekünk háttal álló Lenin-szobor 1960-ban készült, Marton László alkotása Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/FORTEPAN)
A bányákban folyamatosan zajlott a kitermelés, javarészt kézi erővel, ami nem csak megterhelő, de igen veszélyes is volt. A veszélyeket fokozta a mecseki bányákban nem ritka sújtólégrobbanás is. A legtragikusabb eset 1974. november 12-én következett be, ekkor hét bányász vesztette életét és huszonnégyen sebesültek meg. A robbanás erejét jól jellemzi, hogy „hogy mintegy 400 köbméter szenet, fedőkőzetet dobott ki és negyven méter hosszúságban megtöltötte a vágatot. Előzetes becslés szerint több mint 100 000 köbméter metán szabadult fel, ami több bányatérséget árasztott el.” A bányászok évszázados szolidaritását jól mutatta, hogy a robbanást követően az összes szomszédos akna személyzete bajba jutott társaik mentésére indult. Az addigi balesetekben elhunyt bányászoknak 1973-ban állítottak emlékművet, amelyet ifj. Szabó István tervezett, és ma is megtekinthető a Bányász-parkban.
A Tolna Megyei Népújság tudósítása a robbanásról, 1974. november 14.
A két nappal későbbi cikkben emellett írnak arról is, hogy a robbanás a bányában jelentős károkat nem okozott, annak többi részén folytatódott a termelés, és szerencsés módon tizennyolc sebesült bányász már másnap hazatérhetett. A törmelék eltakarítása november 15-én vette kezdetét. Arról, hogy milyen körülmények között dolgoztak a bányászok, és milyen viszonyok uralkodtak az aknákban, jó képet ad egyebek mellett ez a filmrészlet, amelyet a Zobák bányában vettek fel.
Az 1960-as és 1970-es évek aranykora után a hanyatlás az 1980-as években indult meg, részben a bányák kimerülése, részben a gazdaságtalan munkamódszerek, illetve a kereslet csökkenése miatt.
Ez pedig egy 1976-os hír, egy másik gázkitörésről, amely ezúttal szerencsére nem követelt áldozatokat (Tolna Megyei Népújság, 1976. január 15.)
"Az 1980-as évek második felére a Mecseki Szénbányák Vállalat is a csőd szélére került. A bányaüzemek veszteségesen termeltek. A vállalat a szocializmus éveiben kiemelt helyzetet élvezett, különösen a komlói szénbányászat, amelyet elsősorban a Dunai Vasmű kiemelt kokszszén-bázisaként fejlesztettek. Termelése túlszárnyalta a pécsi kerületét is. Az 1980-as évek közepén egy gigantikus, 28 milliárd forintba kerülő állami beruházást terveztek. Ez már nem valósulhatott meg, a létszám és teljesítmény csökkenését a korszerűsített technológiával sem lehetett ellensúlyozni. 1986-ban a veszteséges vállalat ellen megindult a szanálási eljárás, de a veszteség növekedését ezzel sem lehetett megállítani. A fejlesztési programot 1988-ban leállították, azt szép csendesen felváltotta egy túlélési program." - olvashatjuk A mecseki szén című tanulmányban.[10]
Kossuth-bánya, 1973: indul a népesvonat (Urbán Tamás/FORTEPAN)
A lassú leépülést és az elkerülhetetlen változásokat Moldova is megemlítette; bár a rendszerváltásról alkotott véleményével lehet vitatkozni (ahogy bárki máséval is), tény, hogy a bányabezárások nagyon visszavetették Komlót annak ellenére, hogy az utolsó tárna 2000-ig működött, igaz jelentősen lecsökkent kapacitással.
Később magának Komlónak a sorsában éltem meg a legteljesebb bukását a szocializmus kísérletének, a reménytelen utóvédharcoktól a végső kudarcig. A bányászat és maga a bányász is számon kívül került, sorra lezárult a Kossuth-, Béta-, Zobák-akna, a város olyan lett, mint maga az ország, mindennapos gondokkal küszködik az igazi kibontakozás reménye nélkül.[10]
A Zobák-aknát 2000. január 31-én zárták be végleg.Ahogy máshol is, itt is napjainkig tartanak a szakmai és politikai viták a bányabezárásokról, és a jövőképről, de ez már egy (?) másik történet...
„Különféle kétségbeesett átcsoportosítási és átszervezési kísérletek következtek, de ezek csak lelassították, ám el nem odázhatták az üzemek felszámolását. Béta és Kossuth megszűnte után 2000. január 31-én Zobák-bányából is felhozták az utolsó szénnel telt csillét, oldalán a lefelé fordított kettős kalapács és a tetejét elborító koszorúk jelezték, hogy több mint száz év után megszűnt a komlói mélyművelésű szénbányászat. A „gyászbeszédet” Turza István bányamérnök tartotta: »…Temetjük a jelenlegi technikai színvonalon gazdaságosan ki nem termelhető 74 millió tonna szénvagyont, melyet a VII. szint felett otthagyunk, beleértve a benne rejlő mintegy 2000 millió köbméter metán energiáját is, azzal, hogy a kincs hasznosítása az utókorra vár…Temetjük a 17 3450 00 tonna szén kitermelésével járó fizikai-szellemi erőfeszítéseinket és kudarcainkat. Temetjük a bányákhoz fűződő reményeinket, csodavárásainkat, a munkahelyeinket… az elmúlt 10 évben 55 ezer bányamunkás távozott a szénbányászatból… 192a közeljövőben további 15 ezer bányász hagyja el választott szakmáját. Temetjük végül életünk és a sorsunk Zobák-bányához kötődő kisebb-nagyobb darabját, örökös hiányérzettel és különösen azokkal, melyekkel 69 társunktól elbúcsúztunk [ennyi áldozatot követeltek a katasztrófák – M. Gy.] …Az Ótestamentum átvitt gondolatával búcsúzom: »Megmérettél, megszámláltattál és túlságosan nehéznek találtattál!« Utolsó jó szerencsét!”[11]
Komló műholdképe: jól látszik a vasút, balra középen a régi község, illetve az új városrészek. Jobboldalt alul Zobák-puszta.
Végezetül egy másik film, amelyet az 1970-es évek végén rögzítettek 8 mm-es szalagra, és a ma is vígan futó múzeumszökevény Ikarusok és a Jack Russell terrier mellett jól látható rajta a város szerkezete, és érezhető annak hangulata is.
