megyében, a Mohácsi járásban.
A település német neve Großnaarad. Horvátul több elnevezés is létezik. A töttösiek Jaradnak, a lánycsókiak Naradnak, a hercegszántóiak Narodnak, a mohácsiak Njarodnak hívták a falut.
Nagynyárád Baranya megyében, Mohácstól 15 km-re, Bólytól 5 km távolságra a Villány–Mohács-vasútvonal mellett található, az ún. „Schwäbische Türkei” jellegzetes települése.
A szomszédos helységek jelenleg a következők: keleten Sátorhely-puszta (melynek neve a török idők előtt Földvár volt, majd Sátoristye nevet kapott az ott tábort ütött török sereg sátorai miatt), távolabb Kölked, északkeleten Mohács járási székhely, északon Bácsfa-puszta (mely valamikor maga is falu, Bácsfalu vagy Tótjobbja volt) és Lánycsók (előbb Lancsuk), nyugaton Németbóly (most csak Bóly) és Hercegtöttös (Ráctöttös, most csak Töttös), délen Majs (előbb Maisa).
A török idők előtt több kisebb falu volt a környéken: északkeletre Kerekegyháza és Lajmér, északra Szer (Scer) és Körtvélyes, északnyugatra Göbencz és Lóta, a falu és Majs között a domb alatt Bátya, Hercegtöttös és Majs között pedig Isztyén.
Nagynyárád nevét a területét hajdan övező nyárfaerdőről kaphatta, amely a gyakran használt „Nyáras" alakjával megegyezik2.
Területe nagyobbrészt sík, de egyes részein dombos is. A régi és a mostani főutcája is egy völgyön húzódik végig, melynek két oldalán, a domb alján épültek a házak.
Éghajlata: Csapadék szempontjából a megye egyik legszárazabb területei közé tartozik. A legtöbb évben az évi csapadékérték 600-610 mm között mozog. Évi középhőmérséklete 10,6-10,9 fok között van3. Az aránylag csekély csapadék oka az lehet, hogy kelet felé sík területhez tartozik, és ezért az alföld éghajlata érvényesül. Másik valószínű oka az, hogy a környékén kevés az erdő, mert a régi erdőket főleg a német telepítés idején kiirtották, és területüket mezőgazdasági célokra hasznosították.
Arról, hogy a község akár a római, akár a népvándorlási korban lakott hely volt-e, nincs adat. Régészeti ásatásokat a község mostani területén nem végeztek, és így sem római, sem népvándorlás - korabeli leleteket nem találtak. De nem kutattak ilyenek után a falu régi helyén sem. A falu környékén Buziklicán, Kölkeden, Lánycsókon, Mohácson és Szajkon találtak római korabeli leleteket4.
A falu története azonban - okmányokkal igazolhatóan - visszanyúlik a XI. század elejéig. Már I. István király idejében királyi birtok volt. I. László 1093-ban a bátai bencés apátságnak adományozta. A birtok átadásának alkalmával végzett határjárásról fölvett okmány felsorolja a körülötte fekvő és fentebb már említett falvakat is5. Arról nem lehet okmányt találni, hogy mikor és milyen okból került ki később a falu az apátság birtokából, de kétségtelen, hogy ismét királyi birtok lett. Amikor ugyanis Bertalan pécsi püspököt II. Endre király négyszer is elküldte Aragóniába, hogy Jolánta királylánynak Jakab aragóniai királlyal való házasságát létrehozza, és a püspök ezen utazások költségeinek fedezésére kénytelen volt Vaska-Szentmárton vidékén lévő birtokait (17 falut) elidegeníteni, a király kárpótlásul az 1234. év végén neki adományozta Boda, Máza és Nyárád falvakat.6
Az így püspöki birtokká lett Nyárádot püspöki ispánok kezelték. Az a körülmény, hogy a falu egyházi és nem egyes nemesi családi birtok volt, magyarázza, hogy belőle nem kerültek ki olyan férfiak, akik akár a megye, akár az ország ügyeinek intézésében szerephez jutottak volna. Neve ezért csak olyan okmányokban fordul elő, amelyekben határjárásokról vagy határsértésekről van szó. Az 1093. éven kívül határjárás volt a faluban 1232-ben a II. Endre-féle adományozással kapcsolatban; 1367-ben és 1380-ban7 1354-ben a szomszédos birtokos Becsei Töttös fiai, Miklós és László erőszakkal elvették a pécsi püspök nyárádi termését 8 1368-ban pedig a püspök nyárádi jobbágyai elfoglalták a lóthai földeket és erdőt9. Ezek a határsértések csak hatósági beavatkozással nyerhettek elintézést. 1380-ban újabb határjárás vált szükségessé Nyárád és Lótha között, de még ezután is vitás maradt egy földrész tulajdonjoga a püspök és Becsei Töttös között10.
Valószínűleg legkésőbb a XIV. század elején a közelben egy második Nyárád nevű falu is létesült, és a kettő megkülönböztetésére a mai Nyárádunk a „Nagy", a másik pedig a „Kis" jelzőt kapta. A másik Nyárádnak (Kisnyárádnak) a jelzett időben való létesülésére abból következtethetünk, hogy a XIV. századi pápai „annata"-jegyzékekben két Nyárád is szerepel. Koller szerint ugyanis a baranyai főesperességhez 117, Ortvay szerint csak 116 plébánia tartozott. A különbséget csak az okozhatja, hogy Koller két Nyárádot ismert el plébániának11.
Ebben az időben a község határában is történt változás, mert az dél felé megrövidült, és már nem terjedt le egészen Isztyénig, hanem Lótha felé haladt, amely azonban már szintén nem tartozott a nyárádi határhoz, mert azt a király abból kihasította, és a cikádóri (bátaszéki) cisztercita apátságnak adományozta. A határváltozásnak az is oka volt, hogy időközben Lótha alatt, Isztyéntől nyugatra új község, ti. Töttös (a későbbi Rác, majd Hercegtöttös) keletkezett, amely nevét valószínűleg a völgyön át épített töltésről kapta, és a Bátmonostori-család birtokát képezte.12
Érdekes, hogy Nyárád ebben az időben fontos útvonalnak volt egyik állomása. A főút Harsánytól Budára a nyárádi határon át vezetett. A siklósi Kán-család ezen az úton közlekedett Budával. A baranyai és koaszti várispánságból összegyűlő hadak is erre mentek Budára, és a király is ezen az úton látogatta meg évente a várispánságokat13.
A XIV. században Nyárádnak saját temploma és plébánosa volt. Az 1333-1334. évi pápai „annata" jegyzékekben „Demetrius Sacerdos de Narad" szerepel, amely 6 bannalest fizetett. Ugyanakkor a vidéken a következő helyeken voltak még templomok és papok: Földvár (Sátorhely), Csele, Dunaszekcső, Góta (ma Majs egyik dűlőneve), Lancsuk (Lánycsók), Liptód, Maisa, Mohács, Bóly (Németbóly), Nyomja, Ormán (szintén Majs egyik dűlőneve) és Rócsa14.
A falu a török idők kezdetéig egyébként csendes életét élte. A török időkben azonban osztozott a hódoltság területén maradt falvak szomorú sorsában.
A végzetes mohácsi csata 1526. augusztus 29-én Nyárád szomszédságában, Földvárnál zajlott le. Brodarics Istvánnak, a csatában a pécsi püspök oldalán részt vett és a csatából nehezen bár, de mégis épen kikerült pécsi nagyprépostnak a közlése szerint a felvonuló török seregtől Gétánál elvált lovascsapat a nyárádi dombokról meglepetésszerűleg ereszkedett le, hogy rárontson a Lajmértól keletnek a Feketekapuig ív alakban felállott magyar seregre. Hogy ez a felvonulás a magyar sereghez észrevétlenül megtörténhetett, annak az az oka, hogy a magyar hadvezetőség nem ismerte a terepviszonyokat. Gétától ugyanis Majson át egy völgy húzódik egészen a nyárádi határnak azon pontjáig, ahol a török lovascsapat láthatatlanul vonulhatott fel. Volt olyan hadtörténetíró is, aki a terepviszonyok ismeretének hiányában ezt a felvonulást azért gondolta láthatatlannak, mert a Sátorhelytől nyugatra lévő dombon található erdő eltakarta a török csapatot. Ez téves magyarázat, mert Sátorhelytől Gétáig semmiféle erdő nem létezett, és a magyar hadvezetőség tisztán láthatta, és látta is az ott felvonuló török hadsereget. A magyar sereg vereségét a váratlan török oldaltámadáson kívül az is elősegítette, hogy a török vezér a felállított ágyúk elé sűrű lovassorokat állíttatott, és amikor a magyar sereg támadást kezdeményezett, a török lovasság gyorsan elhagyta helyét, és így a magyar katonaság az ágyúk torka elé került, amely aztán ontotta a halált.
A vesztes magyar sereg elmenekülése után a szultán katonaságát sarcolásra, pusztításra utasította15. A szultán ugyanis a szinte váratlan győzelem után nem merte a menekülő magyar hadat üldözőbe venni, mert attól tartott, hogy valahol rejtve egy újabb és erősebb sereg várja, és az meghiúsítja győzelmét. Hogy katonaságát foglalkoztassa, az a kapott parancs szerint - természetesen elsősorban - a szomszédos falvakat, így Nyárádot is pusztította. A magyar lakosság vagy a helyszínen esett a török kegyetlenségnek áldozatul, vagy mindenét hátrahagyva elmenekült. Nyárád a szomszédos Lajmérral, Kerekegyházával, Földvárral és Bátyával együtt elnéptelenedett.
Amikor a kegyetlenkedés a török sereg továbbvonulása után véget ért, és a törökök a megszállt területet közigazgatásilag és adózás szempontjából is rendezték, Lajmér, Szer és Körtvélyes elmenekült lakosságának egy része visszatért ugyan, de hogy a nagyobb rész a portyázó török csapatokkal szemben némi védelmet kapjon, Nyárádra költözött. Ugyanakkor Földvár lakossága Majsra költözött át. Bátya azonban végleg elpusztult.
A török „defterek" (adófőkönyvek) adnak némi képet a falu lakossága számának alakulásáról. A törökök a falut „Ekmend"-nek nevezték16. A török viszonyok megértéséhez ismerni kell a közigazgatási elnevezéseket és a pénzértéket. A törökök a tartományt vilajet-nek, a kerületet szandzsák-nak, a járást náhié-nek nevezték. A pénzegység az akcse vagy oszpera volt. 60 akcse volt egy arany (2 forint 15 dénár). Később az akcse értéke oly mértékben romlott, hogy már 80 akcse, 1630-ban pedig már csak 200 akcse felelt meg egy aranynak. A török pénz vásárlóértékét a következők mutatják: kezdetben 500-600 akcse volt egy katonaló értéke, 1591-ben már a kétszeresébe került egy ló. Az élelmiszercikkek ára 1601-ben a következőképpen alakult: 1 kila (2 mérő) búza 15 akcse, árpa 11 akcse, szarvasmarha 240 akcse, juh 20 akcse17.
1542-ben, amikor magyar részről összeírták az ország védelmére kivetett segélyt, az összeírásban Dárda, Baranyavár, Mohács és Szekcső vidéke, vagyis az elsősorban török uralom, igazgatás és adózás alá került terület már nem szerepelt18.
Az 1554. évi mohácsi nahié adódefterében Nyárád 30 házzal szerepelt 19. 1564-ben mint bortermelő falu 136 pint mustot szolgáltatott be Mohácsra. 1570-ben 27 ház volt Nyárádon20). Ennyi ház szerepel az 1579. évi jegyzékben is, amely a lakosságot már név szerint is felsorolja. Ezek: Bárán Imre, Béke János, Boda István, Borbér András, Budai Pál, Fábián Bertalan, Fejes Borbás, Fejér Borbás, Fejér Gergely, Gál Demeter, Gál Gergely, Kerekes András, Kun Jakab, Majna Ferenc, Majna Benedek, Miklós János, Miklós Mihály, Modor Márton, Ménár Bálint, Nemes Ferenc, Nemes János, Nemes Péter, Patak János, Szálos Ferenc, Tót Péter, Varga Márton és Zembe Balázs. Ezek mind 60 akcsét fizettek21.
Az 1583. január 24. - 1584. január 13-ig terjedő defterben a szekcsői nahié falvai között Narad (Nagynyárád) 37 házzal szerepelt. Ugyanakkor Majson 47, Lánycsókon 27, Szajkon 20, Bólyban 26, Gétán 14, Babarcon 55 és a mai Kisnyárádon 11 ház volt22.
A török 1543-ban az egész területen bevezette saját adórendszerét. A terhek részben államiak, részben földesúriak voltak. Az állami adót egy összegben vetették ki egy-egy községre. Ha a község az összeget vállalta, azt maga vethette ki lakosságára; ha nem vállalta, akkor a török bíró (a kádi) volt felelős az adókötelesek névjegyzékét elkészíteni és kivetés végett beadni. Az adónak egy összegben való elvállalása nem jelentett érdemleges könnyebbséget a községnek, mert ha egy falu egyszer belekerült a török adófőkönyvbe, a kirótt adót teljes összegében kellett mindaddig fizetnie, amíg csak egyetlen lakosa is volt.
Az állami adó egyik neme a harács, a másik a fejadó volt. A harácsot kezdetben portánként (házanként), később a családfők száma szerint vetették ki, de nem volt ritka eset, hogy a falura kivetett adó összege sem a porták, sem a családfők számával nem egyezett. Mivel a török ragaszkodott hozzá, hogy a harács annyi legyen, ahány ház van a faluban, azt akkor is be kellett fizetni, ha a lakosság kisebb-nagyobb része már megszökött a faluból, hogy a tehertől szabaduljon, és így egyre több ház állt üresen. Ekkor a megmaradtak voltak kénytelenek az elszököttek adóját is megfizetni. Ennek következménye az volt, hogy gyakran egész falvak néptelenedtek és pusztultak el, többek között Nagynyárád környékén is.
A fejadót személyek szerint egyenlő összegben vetették ki. Ebből fedezte a török a megszállt területen levő várak javításának és egyéb közmunkáknak a költségeit. A cél szerint, amelyre az összeget felhasználták, az adó neve: építési-, hadi-, kard- és tokadó volt.
A harácson és a fejadón kívül volt fogyasztási-forgalmi és termelési adó is. Sőt, hogy minél több pénzt préseljenek ki a népből, még egyes cselekményeket is adótárgyaknak tekintettek. A népnek, hogy adóját megfizethesse, állatait, terményeit utakon, hidakon, vámokon át kellett vásárra, városba vinnie, ahol szedtek tőle olajból, szőlőből, borból, gyümölcsből, búzából, sajtból, sóból, juhok, marhák és lovak után. Volt híd-, komp- és vásárvám is. Ipari és fogyasztási adót is vetettek ki. Az elhalt jobbágyok ingóságai után, ha nem maradt egyenes ágú örökös: örökösödési illetéket szedtek. Az eltűntek ingóságait is beszedték, és az eltűnésért a községet tették felelőssé akkor is, ha valaki útközben esetleg a harmadik-negyedik határban tűnt el. Ezekért a községeknek a szököttek- és halottak adóját kellett fizetniük, amelyet a török kincstárral történt megegyezés alapján rendesen átalányösszegben váltották meg. Különleges adó volt a mátkaadó, amelyet minden házasságkötés után kellett fizetni, de a községek ezt is átalány összegben váltották meg.
Különböző vétségeket is pénzbüntetéssel sújtottak. Ilyenek voltak: civakodás, gúnyolás, ha a jobbágyok egymást, vagy főleg törököt gúnyoltak; rágalmazás, családi veszekedések, hamis mérlegek használata, a barmok által mások területén okozott kártétel, stb.
Később a török már nem elégedett meg az állattizeddel, hanem az állatok után külön adót is kivetett. Így minden birka és méhraj után 1/2, minden sertés után 2 akcsét szedtek. Ezenkívül volt faszénadó, az ún. „apróságok" adója, kasza- és sarlóadó és végül a tapu, amely átíratási illeték volt, és amelyet azok a jobbágyok tartoztak fizetni, akik ajándékba vagy cserébe kaptak egy házat, amelynek nem volt tulajdonosa, vagy akik elhagyott házba hurcolkodtak be.
Egyes történetírók azt állították, hogy a török az általa megszállt területen janicsárok kiképzésére „gyerektized"-et is szedett23. Ennek a török katonaság utánpótlása szempontjából azonban nagyobb eredménye azért sem lehetett volna, mert a megszállt területen a magyar lakosság annyira megfogyatkozott, hogy egyes falvakból csak évek leforgása alatt akadhatott volna egy-egy elvihető „tizedfiú". Szekfű Gyula történetíró is határozottan tagadja a „gyerektized" szedését, mert erre a töröknek szüksége sem volt, hiszen csaknem szakadatlanul harcolt a magyarokkal, és ezekben a harcokban bőven ejtett foglyokat, akiket rabszolgaságra hurcolt, és belőlük egészítette ki seregét24.
A sokféle állami adó mellett a lakosság másik súlyos terhét képezték a török földesúri szolgáltatások. A megszállt területen levő birtokokat a török tisztek vették birtokba, és a falvak lakosságától tizedet szedtek mindennemű termény, úgy mint gabona, kender, len, lencse, borsó (bab), takarmány és kerti termények (alma, körte, szőlő, hagyma, fokhagyma, káposzta, répa) után. A szőlőhegyen a mustból, a réten a szénából, továbbá vajból, zsírból és az állatokból (juhok, kecskék, méhrajok után stb.) is.
A török birtokos megbízottja, a spáhi a jobbágyok által kicsépeltette a tized gabonát, a szemtermést behordatta urának városi házába, a szalmát pedig eladta, és ez képezte a „szalmapénz jövedelmet". Nemritkán a termést még a száron, kalászban megbecsültette, és ennek tizedét készpénzben vette a jobbágyoktól. Ha a török földesúr nem szállt ki személyesen járandóságának beszedésére, és a ráják (jobbágyok) maguk szállíthatták be azt, házanként 3 akcse „vendégváltságot" (árpapénzt) fizettek, mert így megszabadultak egyrészt a birtokos kíséretében érkező 20-60-80 katona élelmezésének költségétől, másrészt főleg ezeknek lopásaitól25. Hogy Nagynyárád megmaradt vagy visszatért vagy más falvakból átköltözött lakossága mindezeket az adó- és földesúri terheket viselte, abban nincs kétség.
A magyar állam és a magyar földesurak igyekeztek követeléseiket a megszállott területekről is érvényesíteni, ami a megszállott terület szélein élt jobbágyoknál és polgároknál sikerülhetett is, mert hozzáférhetők voltak. Mivel azonban Nagynyárád és környéke mindjárt a török hódoltság kezdetétől török területre esett, mentes maradt ezektől az állami és földesúri terhektől. Neve nem szerepelt az 1542. évi állami összeírásban26.
A megszállt területekről kiszorult magyar földesurak számolva a valószínűsíthető eredménytelenséggel, követelték ugyan volt jobbágyaiktól földesúri szolgáltatásaikat, bár azokat nem kaphatták meg, mert a török úgyis elszedett mindent előlük, így követelésükkel csak a birtokhoz való jogukat kívánták fenntartani. Az egyházi jellegű birtokok kezelésénél szokássá vált, hogy az elmenekült birtokos valamely magyar kézen maradt végvár kapitányára bízta földesúri járandóságai beszedését.
Nyárád birtokosa a pécsi püspök volt, aki Pozsonyba menekült, és a kiskomáromi magyar végvár kapitányaira bízta, illetőleg bérbe adta nekik a birtok kezelését. A volt kapitányok közül csak Pető László nevét ismerjük. Mivel azonban Nyárád Kiskomáromtól nagyon távol esett, és onnan a török hadak itteni útjára nem lehetett eljutnia, Pető a faluból semmi jövedelmet nem tudott behajtani, mert azt a törökök elszedték előle. A bérlet csak arra volt jó, hogy a püspök tulajdonjoga egyre feledésbe ment és kétségesebb lett. Pető László pedig a végén a falut a saját birtokának kívánta elismertetni27.
Arról nincs feljegyzés, hogy a törökök Nyárádon katonaságot is helyeztek volna el. Erre szükség sem volt, mert az egész Duna-mente teljesen török megszállás alatt volt, egyik oldalról sem kellett támadástól félniük, és a Duna mentén fel-alá vonuló török hadak állandó felügyelet és fegyelem alatt tartották a lakosságot.
A török uralom a megszállt területen nem tűrte meg a katolikus papokat, csak a protestánsoknak engedte meg a szabad működést. Ennek az a magyarázata, hogy a katolikusok a katolikus királyhoz ragaszkodtak, és ezért ellenszenvesek voltak a töröknek, a protestánsok viszont ellenségei voltak a katolikus uralkodónak, és inkább keresték a török kegyét és bizalmát. Ennek következménye volt, hogy a protestáns felekezetek a török védelme és támadása mellett egyre nagyobb tért hódítottak, Dél-Baranyában központot szerveztek, sőt a török a katolikusokat még arra is kötelezte, hogy templomaikban a protestánsok istentiszteletét is megengedjék, vagyis a templomokat velük közösen használják.
A protestantizmus terjedését az is elősegítette, hogy Pécs elestekor a püspöknek is menekülnie kellet, és az elüldözött vagy elhalt papok pótlására új papok szentelése lehetetlen volt. A vallási vigaszt és kegyelmet kereső híveknek meg kellett elégedniük előbb a „licenciátusokkal", vagyis olyan férfiakkal, akik a kisebb egyházi rendeket esetleg már felvették, de az áldozópapi felszentelést nem érhették el és így csak engedélyt (licenciát) kaptak, hogy azokat az egyházi ténykedéseket, amelyekhez az áldozópapi hatalom nem föltétlenül szükséges, elvégezhessék, vagyis keresztelhessenek, prédikálhassanak, előimádkozhassanak, temethessenek stb. Később már egyszerű, még kisebb rendeket sem felvett emberek végezték ezeket. Mivel pedig a protestáns prédikátorok Luther tanácsára az istentiszteleteknél ott, ahol a nép ahhoz ragaszkodott, a régi katolikus szertartásokat is megtartották, az egyszerű emberek tévedésbe estek és átsodródtak előbb a lutheránus, azután a kálvinista hitre anélkül, hogy ezt saját akaratukból és meggyőződésükből tették volna.
A katolikus papok száma az elüldözés és elhalálozás folytán rohamosan csökkent, sőt végül már csak Mohácson, Bólyban, Lancsukon, Marokon, Bárban és Kölkeden volt katolikus pap, tehát már Nyárádon nem volt (így feltehető, hogy a falu magyar lakossága is protestáns felekezetre tért át).
A török uralom idején az elpusztult, elmenekült vagy elűzött magyar lakosság falvaiba és házaiba a török hadak nyomában elmenekült szerbek (rácok) telepedtek le. Nyárádra is jöttek rácok, amit az egyik most is használt dűlőnév, „Rátzengipfel" (Rácdomb) is bizony28.
Egyes útleírások beszámolnak arról, hogy a török - az általa megszállt országrészen, főleg a Duna és Tisza mentén - milyen pusztítást vitt végbe. Egy ilyen beszámoló egy magyar követ utazásáról szól, aki hajón tette meg útját Konstantinápolyba a Dunán. Azt írtja, hogy szomorú szívvel látta a mindkét partról belátható vidék teljes pusztulását, mert ameddig a szem ellátott, nem akadt ember vagy állat, még falu és templom sem. Hasonló leírást közöl Hóman-Szekfű magyar története is, mely szerint a török időben a „puszta", „Heide" előbb csak Budától délre, a Duna és Tisza mindkét partján egészen a régi országhatárig terjedt, később azonban már Magyaróvártól és Győrtől keletre és délre alig volt emberi lakás. 1669-70-ben egy angol Bécstől Belgrádig kocsin tette meg a 400 mérföldes utat „meg nem szűnő pusztán át", melyet csak itt-ott szakított meg cserje vagy silány erdő, az egész vidék őreá is a tenger benyomását tette, főleg amikor a szekere mérföldeken keresztül úttalan, sötétzöld füves tájon száguldott29.
A magyar lakosság pusztulását legjobban az a tény mutatja, hogy a török uralom megszűntekor Magyarország népessége, mely Hunyadi Mátyás idejében kb. 4 millió volt, 1 millió 700 ezerre fogyatkozott, Erdélyé pedig mindössze 800 ezer lélek volt30. Baranyában a falvak 3/4 része pusztult el, a lakosság 2554 családot tett ki, amelyek 6886 hold földet és 4430 kapásszőlőt műveltek és 2380 szarvasmarhával rendelkeztek31.
Elpusztult ezen a területen a magyar, mert elveszett a harcokban, török rabszolgaságban sínylődött, át kellett engednie vérrel, verejtékkel áztatott földjeit másoknak, akik nem véreztek, nem szenvedtek ezért a hazáért és keresztény hitükért, mert az ezek ellen intézett pogány támadásokat saját testével fogta fel a magyar.
Amikor az egyesült keresztény hadaknak sikerült a törököt kiverni és az országot felszabadítani, az elpusztult országrészt be kellett népesíteni. Ezt pedig elsősorban az érdekelt birtokosok tehették meg. Ezért mindenekelőtt a birtokviszonyokat kellett rendezni. Azok a birtokok, melyeknek az egykori tulajdonosai kihaltak vagy végleg elköltözve az ország más részeiben telepedtek le, a kincstár tulajdonába mentek át, és a király azokat másoknak adományozhatta. A birtokrendezés intézésére rendelt bizottság (a comissio neoacquistica) előtt mindenkinek hitelesen igazolnia kellett a birtokára vonatkozó tulajdonjogát. Aki ezt nem tudta, vagy aki az igazolással elkésett, az el is vesztette a birtokot, amely szintén a kincstárra szállt át.
Ekkor lett Nyárád is kincstári birtok. Pető László természetesen nem igazolhatta a faluhoz való jogát, mert csak bérbe kapta annak jövedelmét a pécsi püspöktől, aki a tulajdonjogot át sem ruházhatta reá, mert ezt csak királyi hozzájárulással, adományozásával történhetett volna, de nem történt meg. Maga a püspök is elkéshetett a jogigazolással, mert 1687-ben Nagy György és Vincencz Keresztély királyi kamarási provisorok jelentése szerint Nyárád néptelen volt32. Ha pedig valamely birtokról már új adománylevelet állítottak ki a comissio neoacquistica előtt, a később jelentkező volt birtokos még a kezében levő okmánya ellenére is elvesztette ahhoz minden jogát33. Csak így történhetett meg, hogy a püspök elvesztette Nyárádot, mert az már a Szavoyai Jenő hercegnek szánt birtokok közé volt sorolva, bár a vidéken Mohács város és Lancsuk még püspöki birtok maradt.
Szavoyai Jenő herceg az ország felszabadulásában szerzett katonai érdemeiért kapta az 1699. január 30-án kelt adománylevéllel az akkor még baranyavárinak nevezett sellyei uradalmat, amelyhez Sátorhely, a hozzátartozó pusztákkal és Nagynyáráddal tartozott. Az adománylevél utódainak is biztosította az uradalmat, ha az akkor még nőtlen herceg családot alapítana34.
A birtokviszonyok rendezése után következett a falvak benépesítése. Mivel erre a területre a még élt, illetve oda visszatért vagy utólag máshonnan odatelepedett magyar és rác lakosság, sőt még a török megszállástól ment maradt országrész magyar lakosság sem lehetett elég, máshonnan kellett telepeseket szerezni. Bár iparosokra is szükség volt, mégis elsősorban mezőgazdasági termeléssel foglalkozó népről kellett gondoskodni.
Erre a német vidékről volt várható eredményes a toborzás, mert annak népe abban az időben a legnehezebb helyzetben volt, és tőle lehetett várni, hogy a hívásnak engedve hajlandó régi hazáját elhagyni és új hazát választani magának.
A Rajna mindkét partját a Saar-vidéktől Hassenig és Frankenig XIV. Lajos rablóhadjáratai és a spanyol örökösödési hadjárat évtizedeken át pusztította, a lakosság pedig szegénységben, nyomorban élt. Azonkívül a badeni alemann és würtembergi „sváb" terület örökösödési rendje szerint a parasztbirtokot csak egyetlen fiú, éspedig a legifjabb örökölhette, ami a XVIII. század békésebb viszonyaival beköszöntött nagyobb szaporulat mellett rendkívül megnövelte a megélhetés keresésére utalt és kivándorlásra kész emberek számát.
Mária Terézia királynő kedvezményei a királyi telepítéseken még nagyobbak voltak. Minden faluban paplakás és iskola építéséről gondoskodott, minden két falunak közös sebész felcsert rendelt (tehát az egészség kezelését is biztosította). Ha valamely falu azelőtt nedves helyen épült, azt egészében száraz helyre telepíttette át. A betelepített családoknak teljesen berendezett gazdaságot adott, sőt az első években elhullott, elkóborolt és vissza nem került állatok, a tönkrement gazdasági eszközök: szekerek, ekék stb. pótlására újakat adatott. Egyetlen évben ezen a címen 646 lovat, 25 ökröt, 326 tehenet, 334 új szekeret, 122 új ekét és 268 új lószerszámot kaptak a telepesek!37. Hogy ez mekkora értéket jelentett, azt megítélhetjük abból, hogy csak a Tolna megyei Dunakömlőd és Németkér betelepítése 145.765 forintba, a dunaföldvári és a pécsváradi tanulmányi alap és a lefoglalt kolostorok birtokain összesen 9163 család letelepítése az államnak 1.750.000 forintjába került38.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a bevándorolt telepesek szabad költözködési jogot is kaptak, amelyet az állam a magyar lakosságtól megtagadott; hogy kereskedelmet és ipart is űzhettek, ami akkor a régi magyarságnak nem volt biztosított; hogy nemzeti nyelvüket megtarthatták, gyakorolhatták és az iskolákban is törvényesítették századokon keresztül; végül hogy a betelepítésükkel járó költségeket a magyar kincstár a magyar birtokosok adójából fedezte, természetesnek kell tartanunk, hogy a betelepített németség csak hálával és hűséggel tartozik az országnak, amely jobb sorshoz juttatta, mint amilyen a régi hazájában volt.
A telepítést az uradalmak végezték, és viselték annak költségeit is. Mivel azonban a német birodalmi jobbágyok csak hívásra és földesuraik engedélyével jöhettek el, III. Károly király az országgyűlés hozzájárulásával kért a német fejedelmektől és birtokosoktól engedélyt, hogy a török háborúban az „ősi ellenséggel" való küzdelemben elpusztult Magyarországot, a kereszténységnek ezt a „védőbástyáját" németekkel népesíthesse be. Ha megkapták az engedélyt, a falvakban megjelentek a „császári telepítési biztosok" (Popoulations Komissare) és az egyes magyar földesurak verbuválói, és toborozták a kivándorlókat. Ezzel megindult a telepítési munka. Az első bevándorlási hullám inkább csak morvaországi és ausztriai szökött jobbágyokból állhatott. A rendszeres telepítés csak az 1720-as években indult meg, amikor a birtokviszonyok rendezése után az új földesurak már birtokba vették földjeiket.
Kezdetben a gazdagokat is elengedték a német fejedelmek, birtokosok, mert ezek rendelkeztek a szükséges 200 forinttal. Számolva azzal, hogy ezeknek az ingatlanai úgyis ott maradnak, nem láttak a kivándorlásban kárt. Ez tűnik ki Konstantin fuldai püspöknek 1722. május 10-én a hivatalnokainak adott válaszából: „... entwerder ist der Abgehende Untertan reich oder arm; ist er reich, so kann er doch seine Negende Güter nicht mit sich tragen". Később azonban rájöttek, hogy a kivándorlók eladva ingatlanaikat a pénzt viszik ki az országból, és hogy mégis kár származik a kivándorlásból. Ezért császári pátenssel megtiltották, hogy az alattvalók eladhassák házukat és földjeiket. Ezzel megakadályozták a vagyonosok kivándorlását39.
Így érthető, hogy a bevándorolt telepesek között voltak pénzes emberek is, de még több volt a szegény, akiknek sok gyermekük volt, és akik „a tejért csaknem meghaltak"40. Mindennek igazolását látjuk néhány névjegyzékből. Van köztük néhány nőtlen és hajadon is, de vannak nagycsaládos emberek is, pl. Gies Johann feleségével és 6 gyermekével jött; Sippel (Seppel) János feleségével és 7 gyermekével stb. Voltak, akik 200 forinton felüli összeget hoztak magukkal, de a legtöbbje a megkívánt összegnél csak sokkal kevesebbet tudott hozni, pl. Wiegand Konrád zsellér és szegény juhász 30 forintot. Az 1787-ben jötteknél az a hivatalos megjegyzés: „Alle waren dem Staate entberlich und wenig begütert", vagy: „Diese waren söndtlich beisitzer und der Gemeinde mehr zur Last, als zum Nutzen". Flach Jánosnál pedig: „... ihm hat man noch 5 Ft aus Gemeindenitteln mitgegeben, dass er ja fortkomme". Voltak szükséges iparosok is (kádár, kovács, kőműves, ács, mészáros, szabó), de a lényegesen nagyobb részük természetesen mezőgazdasági egyén. Az itt letelepedettek nemcsak megélhetéshez, hanem vagyonhoz jutását is igazolja az, hogy 1771-ben a már 80 éves Wald János Weibezbó'l Magyarországon lakó és „jó módú" (Wohlhabend) fiához jött.
Ezekből a jegyzékekből látható, hogy egyes Nyárádon és vidékén még ma is szereplő családnevekkel rendelkezők mikor jöttek az országba: Auth 1771-1790, Burchart 1766, Braun 1771, Blum 1771, Beiser 1787, Breyer 1793, Balzer 1802, Dietrich 1766, Fischer 1766, Flach 1787, Gies 1766, Hohmann 1766, Hartung 1787, Heil 1787, Hillenbrand 1790, Jahn 1787, Kaiser 1771, Konrád 1787, Kresz 1787, Kaufmann 1793, Müller 1766, Pappert 1766, Pfaff 1793, Räder 1766, Schneider 1766, Schmidt 1766, Schepp 1766, Sauer 1790, Schäfer 1793, Schum 1793, Trischler 1771, Vogel 1771, Wiegand 1766, Wald 1771, Wenzel 1797. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők voltak az illető nevek első viselői itt, csak azt, hogy ilyen nevűek később is érkeztek, esetleg éppen a már itt lévő rokonok hívására és bíztatására.
Nagynyárád falunak német bevándorlókkal való benépesítése már 1715 előtt kezdődhetett, de csak szórványosan, amikor a magyar lakosság már elment, és csak rácok voltak még itt. Az 1715. és 1720. évi összeírások szerint a vidéken szerb (horvát) és német lakosságú falvak voltak: Nagynyárád, Kisnyárád, Majs, Szajk, szláv többség volt Kéménden, Lancsukon és Lipován (Lippó). Egyesekben szerb dűlőnevek is maradtak fenn41.
A tömegesebb és végleges letelepítés 1722 vagy 1723-ban történhetett, amire abból lehet következtetni, hogy Nagynyárád is egyike volt annak a tizenkét falunak, amely 1726-ban fizette először, a rendesnél azonban kisebb adót. Ezek a következők voltak: Fazekasboda, Himesháza, Kéménd, (Mária-), Lipova (Lippó), Monostor (Pél-), Nagyfalu, Nagy-nyárád, Nyomja, Szabar (Herceg-), Szajk, Szederkény, Várasd (Apát-)42.
Egy 1736. évi összeírásból már részletesebb adatokat kapunk. A falu területe akkor még nincs felosztva a jobbágyok közt. Lakói katolikus németek; számuk 86 család. Mindnek német neve van (tehát az 1714-ben és 1720-ban még ott található rácok már elköltöztek). Árendában fizetnek 249 forintot. Állatállományuk: 45 ökör, 82 tehén, 61 ló. Kilencedet fizetnek: méhek után kasonként 10 dénárt, 20 kas után 2 Ft-ot, 50 sertés után á: 11,5 dénárt = 50 Ft 75 dénárral, báránykilenced nincs, kecskekilenced 90 dénár. Saját tűzifaerdeje van. Makkerdeje 7-8 évre 150 sertés részére elegendő, darabonként 10 dénár = 15 Ft. A bírót kivéve 1 öl fát adnak 85 dénár értékben. Egy hízott sertést 6 Ft értékben. 8 napi robotot teljesítenek fejenként. A bíró kivételével kakast és tojást adnak 30 dénár értékben, összesen 24 Ft 90 dénár. Lúdkilenced 2 Ft. Van 60 kapás saját termőszőlője, ebből 7 akó (urna) a kilenced á: 1 Ft = 7 Ft értékben. Van kocsmája is, mely április 1-től Szt. Mihály napjáig 114 akó bort mér ki 3 dénár értékben, ez akónként 1 Ft-ot számítva 90 Ft 20 dénár. 1,5 akó pálinkát is főz á: 8 Ft = 12 Ft. Körtvéllis (Körtvélyes) pusztával együtt van 300 hold saját szántóföldje. Ettől búzakilenced 130 mérő á: 50 dénár = 75 Ft, árpából 45 mérő á: 30 dénár = 13 Ft 50 dénár, zabból 50 mérő á: 25 dénár = 12 forint 50 dénár, kukoricából 20 mérő á: 30 dénár = 6 Ft. Allodiális földje nincs, azt zabbal vetették be. Van 60 kaszás uradalmi rétje, mely 15 ölet jövedelmez á: 5 Ft = 75 Ft. A mészárszék évenként 12 Ft-ot jövedelmez. Kenderkilenced 20 öl 1 Ft értékben az 20 Ft; lenkilenced nincs.
Körtvélyes-puszta Nyárádhoz tartozik. Van 100 hold műveletlen szántóföldje, 300 barom részére uradalmi legelője, melyet robotban kaszálnak; 70 kaszás rétje, melyből 20 holdat kaszálnak á: 5 Ft = 100 Ft. Makkos erdeje 7-8 évre 150 sertés számára elegendő. Az idegeneknek, akik makkoltatnak, a nagy sertésért 20 dénárt, a középsertésért 15 dénárt, a kicsiért 10 dénárt = 22 Ft 50 dénárt fizetnek!43.
Az összeírásból nyilvánvaló, hogy maga a határ még nem volt telkenként felosztva a telepesek között, hanem árendában művelték, mivel az uradalomé volt azon a 300 holdon kívül, amely a falu tulajdonát képezte. A korcsmában az uradalom borát mérték és a mészárszékben az uradalom marháit dolgozták fel.
Szavoyai Jenő herceg nem nősült meg, és 1736-ban örökös nélkül halt meg. Ezért az egész uradalom ismét a koronára szállt vissza és az kezeltette.
A község ebben az időben elemi csapás és a katonaság átvonulása folytán súlyos károkat szenvedett. Az 1736-1740 között a dögvész és a rendkívüli téli hideg pusztította az állatállományt. Elhullott: 7 ökör, 24 tehén, 11 növendékmarha, 34 ló, 4 hároméves csikó, 30 juh és 36 sovány sertés. Nagy kárt okozott az átvonuló katonaság által igénybe vett nagy előfogatban elpusztult állomány is. Azonkívül súlyos, csaknem elviselhetetlen terhet jelentettek a katonaságnak teljesítendő volt fuvarok is.
A lakosság száma nemcsak a természetes szaporodás, hanem az újabb telepesek által is gyarapodott úgy, hogy 1758-ban a falu lélekszáma már 828-ra emelkedett.
A Mária Terézia által kötelezővé tett Urbárium (úrbériség) végrehajtására Nagynyárád úrbéri felosztását is elvégezték. 1767-ben készült az úrbéri tabellája, melyet mellékletével együtt német nyelven írtak. Eszerint a jobbágyházak tartozéka volt 22 hold szántó és 10 szekér szénát termő rét. A földesúrnak teljesítendő szolgálat a 2 igással (lóval vagy ökörrel), saját szekérrel, szántás idején 4 igással, saját ekével és boronával végzett robot volt. A falu lakossága akkor már 102 jobbágy (telkes), 3 zsellér (kisházas) és 2 alzsellér (hazátlan zsellér - Beisitzer) volt. Minden jobbágynak volt 24/32 jobbágy-házhelye vagy 1 2/4-2 1/4-3 pozsonyi mérő közti belső telke (64-nek volt 3 mérős), 18-18 holdnyi (egynek 4 4/8-ados) szántóföldje és 6 szekérnyi rétje. A robot 39 napi igás, illetve 78 napi kézirobot volt. A házas zselléreknek volt 3/4-1 3/4 mérős belterülete, robotjuk évi 18 nap, cenzusuk 1 Ft. A hazátlan (al)zsellérek száma 20, kézirobotjuk egyenként 12, összesen 240 nap.
Összesítés: 75 30/32 jobbágyházhely, 260 1/4 pozsonyimérő belterülete, 1822 1/2 hold szántóföld, 608 szekérnyi rét, 3948 24/32 napi 2 igás kocsi- vagy 8191 16/32 napi kézirobot, 105 Ft cenzus, 75 30/32 öl tűzifa, 151 28/32 darab kappan és ugyanannyi csirke, 911 8/32 icce vaj, 455 28/32 font fonás (szőttes), 91 18/32 db tojás44.
1784-ben Mária Krisztina főhercegnő, Albrecht főherceg felesége vette meg a kincstártól a bellyei uradalmat45.
Az 1785. évi összeírás újabb adatokat közöl a falu viszonyairól. Eszerint földje II. osztályú, szőlője termékeny, de bora nem jó minőségű, legelője III. osztályú és kb. 300 barom részére elegendő. A kutak vize jó. A lélekszáma: 936. A lakosság kevés szláv és magyar kivételével német. A faluban 12 iparos van, akik iparuk mellett szőlőműveléssel is foglalkoznak. A parasztok közül 105 a telkes és 66 a telek nélküli (házas és hazátlan zsellér). A lakosok németesen öltözködnek, és az ősi német szokás szerint novemberben egy héten át nem dolgoznak, hanem vendégeskedéssel töltik az időt („Kirchmess-napok"). Az úrbéri telkek száma 85, vagyis 105 db 3/4-es telek, 9 zsellér és 12 alzsellér. Művelési ágak szerint van 1890 hold (1200 öles) szántó 800 mérő terméssel, 630 kaszás rét, 278 kapás szőlő és 300 barom részére legelő. Legnagyobb a fahiány, és a mocsaras helyek nehezítik a közlekedést. Állatállományuk: 106 ló, 20 ökör és tinó, 101 tehén, 42 juh, 240 sertés és 20 kas méh. A nyerstermények egy részét (vaj, túró stb.) Pécsett értékesítik, másik részét az uradalom társzekereken Budára és Bács megye egyes részeibe szállítja. A parasztok azonban a bólyi és a mohácsi piacokra is eljárnak46.
Az ugyanazon évben készült úrbéri tabella szerint a német lakosságból 106 a jobbágy (telkes), 17 zsellér (kisházas) és 34 alzsellér (lakó). Birtokuk: 6/8-as jobbágyházhely, mindegyiknek 1/3-4/8 pozsonyi mérős belterület, 17 7/8 szántó, 5 5/8-adtól 6 szekérnyi rét. Robot 39 napi igás, illetve 78 napi kézi. A kilencedet természetben adják, kivéve a kendert és a lent. Cenzus (pénzadó) 1 Ft. A kiegyenlített belterület és rét mindegyiknél 1 3/8 hold. Összesítve: 79 3/8 jobbágyházhely, 206 4/8 mérős belterület, 1894 hold szántó, 625 4/8 szekérnyi rét, 4134 napi igás, 8268 napi kézirobot, 106 Ft cenzus, 79 4/8 öl tűzifa, 477 font szőttes, 79 4/8 icce vaj, 159-159 db kappan és csirke, 954 tojás, 146 6/8 hold kiegyenlített belterület, illetve rét. A 7 zsellérnek 6/8, illetve 2 pozsonyimérős belterülete van, robotjuk 18-126 nap. A 34 alzsellér évi 12 napi robottal szolgál, cenzust nem fizet. A községi rét 39 5/8 szekérnyi47.
Az összeírásban panasz van a fahiány miatt. Ennek oka az, hogy a volt erdőterület egy részét időközben kiirtották, és mezőgazdasági célra használták, hogy az újabb telepeseknek is földet juttathassanak. Ezért az úrbéri tabellában már nincs szó az erdőről és a makkoltatásról.
1785-ben Sátorhely, Borza, Lajmér és Vizslák is Nyárád határrészei voltak a bellyei uradalom kezelésében. Csak később lettek ezek fiók-majorságok ugyanazon uradalom kezelésében, de közülük Sátorhely központi jelleget kapott. A Sátorhelyen még most is fennálló, falakkal körülvett főudvart, a tiszti és cselédlakásokat és magtárt Mária Krisztina főhercegnő kívánságára 1786-ban építették robotban az uradalmi igazgatás céljára48.
Mivel Albert főherceg és Mária Krisztina főhercegnő is gyermektelenül halt meg, az uradalmat 1822-ben Károly Lajos főherceg kapta49.
1828-ban Nyárádon a házak száma 156, a lakosság lélekszáma 1090, a katolikusoké 1083; 1830-ban Nyárád (Nagy) német falu 1238 katolikus, 5 lutheránus, 4 óhitű (görögkeleti, rác) és 5 zsidó lakóval. Van katolikus parókia (plébánia). Határa róna és igen termékeny. Nagy a lótenyésztése. Szép urasági merinónyájak találhatók itt. A földesúr: Károly főherceg50.
„Földvár vagy Sátoristye Nagynyárádhoz 1/2 óra. 128 katolikus, 30 óhitű, 12 református lakóval. Az uraságnak itt igen nagy és rationaliter folytatott gazdasága van. A szántóföldek 4 egyenlő részre osztottak és minden rész fasorokkal van bekerítve. A rétek a Borza patakjából öntöztetnek lombardiai módra. A nagy finomságra vitt merinó-juhnyáj 8000 darabot felülhalad. A földesúr: Károly főherceg. Nevezetes ezen puszta még arról, hogy a mohácsi ütközet előtt a török tábor nagy része itt tanyázott és Sátoristye nevét is a sok sátortól vette."51
1846. III. 16. az uradalom és község közt a faizás (erdőhasználat) megváltása ügyében egyezség jött létre. Eszerint a községnek a körtvélyesi uradalmi erdőben addig száraz és dőlt fákból, valamint a szigeti erdőkben puhafából élvezett faizása megszűnt, de megszűnt a telkeseknek az a kötelessége is, hogy egyenként 1 öl fát 2 mérföldre hordjanak és a kisházasok 1/2 ölet kivágjanak. Faizás helyett az uradalom jobbágytelkenként 2 hold (=79 4/8), 30 kisházasnak pedig összesen 3 6/8, vagyis végösszegben 83 2/8 hold (1200 öles) területet adott ki52.
1847-ben a már Károly főherceg által 1826-ban hitbizománnyá alakított bellyei uradalmat Elbrecht főherceg vette át53.
Az 1848. évi bemondás alapján Lakon készült úrbéri tabella szerint, amely az akkori birtokosok házszám szerinti névjegyzékét is tartalmazza, volt összesen 106 jobbágytelek 79 4/8 állománnyal és 25 kisházas (házas zsellér). A telkek száma és területe 1785 óta nem változott, csak a kisházasoknál és hazátlan zselléreknél történhetett változás, mert szabadon költözködhettek más községbe. A terület felosztása után érkezett telepesek pedig már nem kaphattak jobbágytelket. A tabella szerint mint szabad földeket jelzi:
- R. kath. lelkész 1 hold 109 négyzetöl belső 17,4/8 hold szántó
- Tanító 979 négyzetöl belső 4/8 hold szántó és 1, 2/8 hold rét.
A tabellát 1854. június 8-án, Lakon (Főherceglak) készítették54.
Nagynyárád német lakossága feltételezhetően higgadtabban viselkedett az 1848-1849. évi szabadságharc idején, mint a szomszédos németbólyi uradalom népe, mert a Baranya vármegye 1848. szeptember 15-i bizottsági gyűlése többek között (Lapáncsa, Rácpetre, Hásságy, Bozsok, Mágocs, Gödre, Himesháza és Nádasd mellett) Nyárád részére is megrendelte az „Ofner Pester Zeitung"-ot, hogy ellensúlyozza az akkor a vármegyében tért hódítani kezdő reakciót, amely az úrbér és a tized visszaállítását követelte, és a községeket a sok teher és a szabadság következményei ellen lazította55.
A község „gutgesinnt" voltára abból lehet következtetni, hogy 1849-ben szokatlan intézkedés történt. A szabadságharc leverése után a vármegyét a régi 6 járás helyett 7-re osztották fel úgy, hogy a régi mohácsi és baranyavári járást összevonva abból a pécsváradi létesítésével 3 járást alakítottak. A mohácsi járástól a pécsiváradihoz átcsatolt községek helyébe néhány községet a baranyaváriból osztottak be hozzá, és a járás székhelyévé politikai okokból Nagynyárádot tették meg, és róla is nevezték el. Az új beosztásnál a népesség hangulatát mérlegelték, és a békésebb elemet igyekeztek túlsúlyba juttatni. A baranyavári járásban a magyar, a mohácsiban és a pécsváradiban a német és a rác elem volt többségben a többi nyugtalanabbal szemben. Nyárád azonban mint járási központ nem tarthatta fenn magát, ezért az 1860-as években a járási székhelyet és nevet is újra Mohácsra helyezték vissza56.
Az 1752. évi „házi összeírás" (Conscriptio Domestica) a (possessio Caes. Regia Nyárád) császári és királyi falu egyes személyeinek nevét is megörökítette. Eszerint: Judex (bíró) Joannes Teller, subjudices (vicebírák) Joannes Pilczer, Gregorius Habik, sedituus (egyházgondnok) Jakob Falkenheim, ludimagister (kántortanító) Hanricus Müller, obstetrix (szülésznő) Iringh János özvegye57.
Albrecht főhercegnek 1895-ben történt elhalálozása után a bellyei uradalmat Frigyes főherceg örökölte. Ekkor az egész uradalom területe 109.010 kat. hold 740 négyzetöl volt.
| Ebből: | ||
| szántó | 24738 kat. hold | 496 négyzetöl |
| kert | 179 kat. hold | 1327 négyzetöl |
| kaszál | 6197 kat. hold | 486 négyzetöl |
| szőlő | 70 kat. hold | 719 négyzetöl |
| legelő | 21.387 kat. hold | 148 négyzetöl |
| erdő | 33.475 kat. hold | 302 négyzetöl |
| nádas | 7731 kat. hold | 1029 négyzetöl |
| terméketlen terület | 15.230 kat. hold | 1053 négyzetöl |
Hozzátartozó puszták: Főherceglak, Karasitza, Ormán, Sátorhely, Vizslák, Lipovica, Braidaföld, Sudarás, Izabellaföld, Gerechát, Erdősi, Puskás, Kendje, Izsép, Osztrovác, Villány, Szentmárton, Albertfalva, Jesseföld, Firgyesföld, Rampelföld, Keskenyerdő, Bokroshát, Metze, Bellye; erdőterület: Laskó, Vörösmart, Kopács, Majs, Monostor, Dályok és Karapáncsa58.
A szorosabban Sátorhely kezelése alatt álló puszták: Belsőriha, Béda, Borza, Feketekapu, Homorud, Kanda, Klágya, Külsőriha, Körtvélyes, Lajmér, Miskolczy-puszta, Salétrom, Sátorhely, Téglaégető, Ujistálló, Ujvizslak és Vizslák (a Mohács belvárosi plébánia filliálisa).
A Nagynyárád községet érdeklő egyes adatokat az időközi népszámlálásokban találunk, ezek főleg a lakosok nemzetisége és vallási hovatartozása tárgyában adnak felvilágosítást. Az 1920. évi statisztika szerint 1880-1920 között a népesség száma:
| 1. Nemzetiség szerint: | ||||||
| 1880 | 1890 | 1900 | 1910 | 1920 | ||
| magyar | 399 | 413 | 350 | 691 | 639 | |
| német | 1291 | 1472 | 1474 | 1291 | 1449 | |
| tót | 2 | 5 | _ | 1 | ||
| horvát | 50 | 17 | 21 | 17 | 12 | |
| szerb | - | 45 | 51 | 48 | 18 | |
| egyéb | 4 | 2 | 8 | - | 7 | |
| Összesen: | 1746 | 1954 | 1904 | 2047 | 2126 | |
| 2. Vallás szerint: | ||||||
| 1869 | 1880 | 1890 | 1900 | 1910 | 1920 | |
| róm. kath. | 1526 | 1624 | 1841 | 1812 | 1956 | 2078 |
| református | 36 | 52 | 52 | 31 | 20 | 13 |
| ág. evang. | 9 | 19 | 14 | 2 | 10 | 14 |
| gör. keleti | 30 | 44 | 43 | 55 | 12 | 18 |
| izraelita | 4 | 6 | 4 | 4 | 5 | 3 |
| egyéb | - | 1 | - | - | - | - |
| Összesen: | 1605 | 1746 | 1954 | 1904 | 2003 | 2126 |
A megrongált templom újjáépítésére az állam már 1945. november 20-án 70.000 pengő segélyt utalt ki. A munka azonban azonnal nem volt megkezdhető az akkori építési nehézségek miatt. Csak 1957. április 4-én indult meg, amikor a hívek a plébános buzdítására 70.000 forint adományt jegyeztek. A toronyfal és homlokzat javítása, meszelése és színezése 2 hónap alatt megtörtént. A Műemlékek Országos Főfelügyelősége 74.000 forint segélyt adott. A tetőzetet is megújították 1960-ban. Erre a célra a Műemlékek Országos Főfelügyelőségének közvetítésével az Építésügyi Minisztérium 13.800 db műemlékpalát utalt ki. A költség 82.000 forint volt, és a hívek adományából folyt be.
A kápolna: az 1829. évi egyházlátogatási okmány (visitatio canonica) szerint csak egy volt, a falu határában, a Bóly felé vezető út mellett. Állíttatója ismeretlen, adományokból tartották fenn. Különösen a nők keresték fel, és végezték ott ájtatosságaikat. A hívek kérték, hogy benne szentmise is mondható legyen. Erre azonban nem volt alkalmas, mert a plébános feljegyzése szerint alig 5 ember fért volna el benne. 1895. őszén Hauck Ádámné (szül. Schlott Erzsébet) 200 forintot ajánlott fel megfelelő nagyítására. Ez azonban távolról sem lett volna elég. Erre Obadich Ferenc plébános a híveket adakozásra hívta fel 1896-ban. A felhívás meghallgatásra is talált. Koch Anna özvegyasszony 100 Ft-ot adott; a templomatya, Trinter János gyűjtőíwel házról-házra kereste fel a híveket, akik kivétel nélkül adakoztak tehetségük szerint. Így is folyt be 400 forinton felüli összeg. A szűk kis kápolnát erre lebontották, annak még használható anyagából eladás útján szereztek 39 Ft és 25 krajcárt, és így kezdték el az új 8 méter hosszú, 5 méter széles, 3,5 méter magas kis toronnyal is ellátott kápolna építését. A toronyra 1896. június 22-én tűzték fel a keresztet, melynek gombjába a plébános az építés rövid történetét, a közreműködők, a felsőbbségek és a hatóságok személyeinek nevét tartalmazó okmányt helyezett. A toronyba kis harangot is szereltek, és a belső berendezést is megszerezték. Az oltárkép Sarlós Boldogasszonynak a kiskápolnában volt képe maradt. Az ünnepélyes felszentelés az első szentmise napján, 1897. szeptember 29-én, a község egyik fogadott ünnepén, Szt. Mihály főangyal napján történt (az összes költség 748,46 Ft volt).
A falu határában látható keresztek és szent szobrok a hívek vallásos szellemét és áldozatkészségét hirdetik. A nagynyárádi község területén állított számos kereszt és szobor a falu népének vallásos szellemét bizonyítja. A plébánia történeti (história parochia) följegyzése szerint az 1829. évi visitatio canonica (egyházlátogatási okmány) szerint 2 kőkereszt és 2 fakereszt volt a határban, amelyeket azok tartották fenn (életükben maguk, a haláluk után örököseik), akik állították őket. Hosszú ideig ugyanis az egyházhatóság még nem biztosította a keresztek, szobrok, kápolnák fenntartását megfelelő összegű alapítványi tőkével. Csak később állapította meg a fenntartási alaptőke összegét, és annak befizetése után engedte a kereszt vagy szobor vagy kápolna szentelését.
1867-től 1894-ig, nem egészen 30 év alatt a faluban a templom előtt az utcán, majd a határban, a szomszédos helységek: Bóly, Töttös, Mohács, Babarc, Majs felé vezető utak mentén 9 kő- és 1 fakeresztet, továbbá egy faszobrot állítottak egyes hívek. Mivel azonban a csekély alapítványi tőke az I. világháború végén teljesen elértéktelenedett, a létező keresztek és szobrok szükséges fenntartása vagy az egyház vagy az alapítók élő családtagjainak terhét képezi, vagy a hívek áldozatkészségéből történik.
A plébánia: A török idők alatt megszűnt a XIV. századbeli plébánia, s 1735-ben létesült újra. Egyik régi filiálisa Majs volt, ahonnan a nagynyárádi plébános rendes párbért: 2 szekér szénát és 15 öl kegyúri tűzifát kapott, de ez gróf Welsersheimb Ferenc plébánosnak 1789. május havában a wieni kanonokságra történt elköltözésével megszűnt, mert Majs önálló plébánia lett, és a jelzett jövedelem annak plébánosát illette'61-).
Legrégibb és legmaradandóbb filiálisa Sátoristye (Földvár, Sátorhely), amely mint a bellyei uradalom egyik központi pusztája, a vezetése alá tartozó többi pusztát is a plébániához kapcsolta. Ezek: Borza, Lajmér, Vizslák, Bok, Gerechát, Feketekapu, Téglaház, Ujistálló, Körtvélyes. 1921. szeptember havában újabb filiálisokat kapott, um. a darázsi plébániától Karapáncsa és Debrina, az izsépi plébániától Izabellaföld, a dályoki plébániától Alsó- és Felsőbéda pusztákat.
Frigyes főherceg 1926-ban Sátorhelyen káplánállomást szervezett, hogy ott minden ünnepen és vasárnapon a katolikus uradalmi tisztek és szolgák szentmisét és szentbeszédet hallgathassanak. A káplántartás költségeire a plébánosnak évi 800, a káplánnak évi 600 koronát biztosított. A káplánnak a plébánián volt lakása és ellátása.
A régi kis kápolna helyett Frigyes főherceg 1926-ban rendes templomot építtetett a Szentkereszt felmagasztalásának tiszteletére.
Mivel a hívek lélekszáma valamint a tankötelesek száma állandóan emelkedett, hogy a lelkipásztori teendők ellátása fennakadás nélkül történjék, a káplánt kihelyezték Sátorhelyre. 1946-ban dr. Virág Ferenc megyés püspök, Scheich János kihelyezett káplánt a kellő utasítással megbízta, hogy az önálló lelkészség megszervezését, mint „püspöki biztos" készítse elő. Ezért az 1948. évi egyházmegyei katalógusban már mint „püspökségi biztosság" szerepel a puszta, Nagynyárádtól külön számbavéve.
A nagynyárádi plébániához tartozik Udvar község lelkipásztori gondozása is. Ez a község eredetileg mindkét község népének német nyelve miatt Majs filiálisa volt. Mivel azonban kövesút hiányában a sík földön főleg esős és téli havas időben a két falu közti közlekedés igen nehéz volt, már az első világháború előtt Dályokhoz csatolták, amellyel országút köti össze. Mivel azonban az első világháborút követő jugoszláv megszállás határvonalát éppen Udvar község keleti utcájának kertjein át állapították meg, és ezzel elzárták Dályoktól, 1921-ben visszacsatolták Majshoz, és ezzel a régi közlekedési nehézség felújult. Ezért 1923-ban a lelkipásztori ellátást a nagynyárádi plébános gondjaira bízta a megyéspüspök, mivel Udvar Nagynyárádtól szintén országúton érhető el Sátorhelyen keresztül. Amikor Sátorhely kihelyezett kápláni, majd püspöki biztosi hely lett, a sátorhelyi pap járt ki megállapított napokon szentmise mondására és egyéb szükséges papi teendők végzésére. Udvarnak van a Boldogságos Szűz bemutatása tiszteletére 1796-ban épült és szentelt temploma.
Nagynyárádi plébánia: Időközi változások:
- Sátorhelyen az 1946-ban szervezett „püspöki biztosság" az egyházi hatóság 1952. augusztus 12-én kelt 788/1952. sz. leiratával megszűnt és Sátorhely volt tartozékaival visszakerült a nagynyárádi plébániához, mint filiális.
- Udvart is, amely ideiglenesen a dályoki plébániához volt beosztva, a sátorhelyi püspöki biztosi állás megszüntetésével szintén ismét visszacsatolták Nagynyárádhoz.
- Izabellaföld pusztának (most Erdőfű) Kölkeddel történő önálló lelkészséggé való alakítása most (1963-ban) van folyamatban. (Erdőfű a nagynyárádi, Kölked a mohács-belvárosi plébánia filiálisa.)
Kegyuraság: Nagynyárád a bellyei uradalomhoz tartozik, amióta Savoyai Jenő halála után a királyi kamarából azt Mária Krisztina főhercegnő, Albrecht főherceg felesége megvette. Bár ez a főhercegi pár gyermektelenül halt meg, az uradalom mégis örökség útján a család tulajdonában maradt. Így 1822-től 1847-ig Károly Lajos főherceg volt az uradalom ura és vele a plébánia kegyura.
Az 1829. június 7-én kelt egyházlátogatási jegyzőkönyv (statista apecialia) fejezetének 23. pontja szerint a „templom, plébánia-ház, ezek melléképületei és kerítései fenntartására az anyagokat és költségeket a kegyúr tartozik adni, a szükséges fuvarokat és kézi munkákat a község köteles teljesíteni". Az ugyanazon jegyzőkönyv VI. fejezet 6. §-a szerint a plébános az uradalomtól Nagynyárád után 25, Majs után 15 = 40 öl hasáb tűzifát kapott. (A majsi fajárandóság itt megszűnt, a majsi plébános használatára került, amikor Majs önálló plébánia lett 1789-ben.)
1847-től 1895-ig Albrecht főherceg, 1895-1936. december 30-ig Frigyes főherceg, majd utána ifj. Albrecht főherceg volt a bellyei uradalom birtokosa.
Mindannyian elismerték és pontosan teljesítették az uradalom vezetővel ezeket a kötelességeket. Így:
- Amikor 1829. július 8-án tűzvész elpusztította a plébániaházat, az iskolaépületet és 14 magánházat, az uradalom a plébániaházat restauráltatta, és az iskolaépület megújításához segélyképpen 200 forintot, 25 mérő meszet, 4000 téglát, 15 ezer cserepet és 15 köbméter terméskövet adományozott.
- 2.1830-ban meszeitette a templom belsejét.
- 3.1832-ben a törött, 130 fontos harangot újraöntette.
- 1834-ben, amikor a község toronyórát szerzett, 100 forintot adott az 515 forintos árhoz.
- 1852-ben a plébániaház hiányzó folyosójának pótlására 2 méter széles folyosót építtetett.
- 1889-ben megújíttatta a torony tetejét, és a szentély nehéz cseréptetejét zsindellyel cseréltette föl.
Az 1914-1918. évi világháború után Baranya vármegye egész déli részével az egész bellyei uradalom is jugoszláv megszállás alá került, a jugoszláv állam annak 4/5 részét elfoglalta, és 1921-ben megtagadta a kegyúri terhek és kötelességek teljesítését, így a kegyúri járandóságok kiszolgáltatását is. Az egyházmegyei hatóság közbelépésére a fajárandóságok kiadása mégis folytatódott.
A nagybirtokrendszernek 1945-ben történt megszüntetésével megszűnt az uradalom, a kegyuraság jogaival és kötelességeivel együtt, és a plébánia épületeinek (egyházi) fenntartása az egyházközség terhe lett.
A török megszállás megszűnése, a községnek új benépesítése és a plébánia újratörtént megszervezése óta a következő plébánosok működtek Nagynyárádon, akik közül az első 8 külföldi származású bevándorolt volt:
- Ternus Miklós fuldai származású, aki híveivel jött hazánkba és 1725-ben telepedett le Nagynyárádon; 1729. március havában Himesházára ment át. Ő kezdte meg az anyakönyvi adatok feljegyzését, de ez az anyakönyvet pótló kis könyv elveszett, és adatai ismeretlenek. A távozása után eltelt 3 év alatt esetleg volt plébános, de neve ismeretlen.
- Willerscheid Péter 1732-ben Hőgyészről került Nagynyárádra. 1740. március havában Závodra helyezték át, ahol 1742. január 6-án meghalt.
- Gassenreiter János György 1741. februárjában Bonyhádról jött Nagynyárádra. Gondos és híveinek igen kedves lelkipásztora volt, de csak 3 évig maradhatott, mert 1744-ben megbetegedett, Pécsre vitette magát, és ott február 1-én meghalt. A Mindenszentek templomának kriptájában temették el.
- Federspiel András Vilmos 1744 elején máshonnan jött egyházmegyénkbe, és rögtön elődjének halála után helyezték Nagynyárádra, de még ugyanezen év augusztusában Hőgyészre került.
- Bayermann János külföldi származású, előbb az Óbuda melletti Jenő plébániáját vezette, onnan a veszprémi egyházmegyében 1725-ben Solymáron, 1730-ban Városlődön volt plébános, később a csanádi egyházmegyébe Perjánosra ment át, majd 1744-ben a pécsi egyházmegyébe kérte felvételét, és augusztus végén került Nagynyárádra. Előrehaladott kora miatt a plébánia terheinek ellátását nem bírta, ezért novemberben kérte, de csak 1745. júliusában kapta meg felmentését. Mucsira került első plébánosnak, ahol 1808. április 6-án meghalt.
- Marker Ágoston Antal még elődje idejében kérte a plébániát, aztán megbánta, és Bonyhádon akart maradni, de a püspöki általános helynök 1745. augusztus havában mégis Nagynyárádra helyezte. 1754. augusztus 13-án súlyos betegsége miatt lemondott, és előttünk ismeretlen helyre távozott.
- Ghesy de Bezzana Jakab betelepült spanyol családból született 1722-ben a Fejér megyei Bicskén. Beszélt katalán, spanyol, olasz, német és kissé francia nyelven is. Főiskolai tanulmányait a bécsi egyetemen végezte, ahol pappá is szentelték, a Sz. Magdolna templom gyóntatójává nevezték ki, és a Szt. Péterről nevezett egyházi javadalmat is megkapta. Mária Terézia 1754. szeptember 28-án nevezte ki Nagynyárádra plébánosnak, és miután a bécsi püspöktől megkapta az elbocsátást, december 5-én beiktatták a plébániába. 1757. december 12-én a majsi filiálisták panaszt emeltek ellene, mert templomukban nem szentel vizet, a gyermekeknek nem ad hitoktatást, halottaikat nem temeti el stb. 1774. szeptember 13-án püspöki engedéllyel Rómába mehetett. 39 éves plébánoskodás után 1793 elején Bécsbe költözött, ahol egy császári intézetbe vették fel, és ott 72 éves korában 1794. május 1-én meghalt.
- Welsersheimb Ferenc gróf volt az utolsó külföldi származású plébános. Előbb Himesházán működött, 1793. február 16-án vette át a nagynyárádi plébániát, amelyet 1829-ig vezetett. Ekkor bécsi kanonokságot kapott, és ezért Bécsbe költözött, ahol 79 éves korában 1840. május 16-án halt meg. Ettől kezdve magyar származású plébánosai voltak a községnek.
- Kovátsits György volt az első plébános, aki Bellyéről került Nagynyárádra 1829-ben, 5 év múlva, 1834-ben Izsépre ment át. Meghalt 1838. december 30-án.
- Loncsár Imre Vörösmarton született 1794-ben. Pappá szentelték 1820-ban. Káplánként Bogdásán, Szenterzsébeten és Bólyban működött. 1829. július 4-én kapta a bellyei plébániát. 1834. április 15-én nevezték ki Nagynyárádra, ahol 1866. október 26-án halt meg. Sírja a nagynyárádi temetőben van.
- Schultz Bálint Sombereken 1825. február 14-én született. 1840. július 26-án kapta meg az egyházrend szentségét. Káplán volt Dunaszekcsőn, Szebényben és Villányban. 1853-ban Bellyére és 1866-ban Nagynyárádra kapott plébánosi kinevezést. 1875-ben pápai kamarási címmel tüntették ki. Az ő idejében történt 1868. május l-jén a templom védőszentje ünnepének a Boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatásáról Szűz Mária neve napjára történt áthelyezése, amikor az új oltárképet 150 forintért Bécsből szerezte be. Meghalt 64 éves korában 1879. szeptember 23-án és a község temetőjében temették el.
- Obadich Ferenc Pécsett született 1840. június 15-én. 1862-ben kapta fel az áldozó-papi rendet. Mint káplán szolgált Szekszárdon, Cikón, Baranyabánban, ahonnan 1868-ban Bellyére, 1870-ben Vörösmartra, 1879-ben Nagynyárádra kapott plébánosi kinevezést. Meghalt 1899. január 22-én 59 éves korában. Sírja szintén a nagynyárádi temetőben van.
- Gudler Pál 1841-ben született, 1872-1892 között bellyei, 1892-1899 között pedig villányi plébános volt. 1899-ben kapta a nagynyárádi plébániát, és azt 1904. december 15-én bekövetkezett haláláig vezette. Sírja szintén a község temetőjében van.
- Ambach Mihály Németkéren (Tolna megye) 1871. május 18-án született. 1895-ben vette fel az áldozópapi rend szentségét. Mint káplán Laskafalun és Baranyabánban 1899-től 1905-ig működött, Bellyén 1905-től 1918-ig, majd Nagynyárád plébánosa volt. 1918-ban Dunakömlődre kapott kinevezést. 1929-ben pedig Dunaföldvár-belvárosba, 1931-ben apáti címet kapott. Meghalt 1948. április 8-án. Holttestét szülőfalujában, Németkér temetőjében helyezték örök nyugalomra.
- Faludi (Faulstich) Ádám Majson 1883. február 10-én született, 1905-ben szentelték fel áldozópappá. Négyévi kápláni működés után 1909-ben Závod, 1918-ban Nagynyárád plébánosa lett, és itt előbb a mohácsi esperesi kerület jegyzője, majd kerületi tanfelügyelő, végül kerületi esperes lett. Plébánosságának ideje alatt történt 1929-ben a templom művészi kifestése, és 1944-ben a sajnálatos háborús rongálás, majd a romtemplom helyreállítása, a sátorhelyi kihelyezett kápláni állás szervezése, 1923-ban Udvar falunak a plébániához fiók egyházközségként való csatolása. Meghalt 1959. február 9-én. Sírja a falu temetőjében található.
- Kovács János, mint volt káplán két évig vezette adminisztrátorként a plébániát.
- Harsányi (Handler) Ferenc, aki Babarcon 1914. december 2-án született, áldozópappá szentelték 1938-ban, 1955-től 1961-ig Dunakömlődön volt plébános.
A nagynyárádi temetőben az előző névsorban jelzett 6 plébános mellett egy káplán sírja is megtalálható. Wacker György külföldi születésű pap 1777-ben kapott felvételt az egyházmegyébe, és Nagynyárádra küldték káplánnak. Igen buzgó pap volt, de valószínűleg gyenge egészségű, mert fiatalon, 35 éves korában, 1784. április 15-én halt meg.
Nagynyárádról eddig csak egy pap került ki: Nyárádi (Staub) Ádám, aki 1910. március 16-án született, 1935-ben szentelték pappá.
Említést érdemel egy családnak Nagynyárádon már több mint 150 évvel ezelőtt teljesített templomi szolgálata. 1810-ben a Trinter-család egyik tagja, János súlyosan megbetegedett. Édesanyja buzgón könyörgött a legény felgyógyulásáért, és fogadalmat tett, amennyiben a fia meggyógyul, mindaddig, amíg a családnak fiú ágon egyetlen férfitagja lesz, ők végzik a templom gondozását. Imádsága meghallgattatásra talált, János szerencsésen meggyógyult, és azóta a Trinterek -most már Tóváriak - napjainkig híven teljesítették a fogadalmat, hűséggel végezték, és végzik mint harangozók és sekrestyések a templom szolgálatát. Ezért a család 1925-ben pápai kitüntetést is kapott. Az ekkori harangozóval, Tóvári Alajossal azonban lezárul a hagyományos templomi szolgálat, mert a családnak már nincsen fiú ágon férfi leszármazottja.
A német betelepítés után a lakosok Nagynyárádon templomot és plébániaházat, valamint a szükségnek megfelelő iskolát és tanítói lakást is építettek. Erről írja az 1829. évi egyházlátogatási okmány (visitatio canonica), hogy a kántortanítónak van háza „ex crudis materialibus et lignis a communitate loci erectam, quae reperationem exposcit" (vagyis a ház nyersanyagból és fából készült, de már javítást kíván). Van benne 2 szoba, 1 konyha és van egy hitvány istállója is. 1829. július 8-án ezt a házat, valamint a tőle külön ugyanolyan anyagokból épült és állapotban levő iskolaépületet is elpusztította a tűzvész a plébániaházzal és 14 polgári házzal együtt. Mivel a 2 épületet, a kántortanítói lakást és iskolát a községnek kellett újra felépítenie, ami érthetően nagy költséget jelentett, az uradalom nem kötelességből, hanem adományképpen 200 forint készpénzt, 25 mérő meszet, 4000 téglát, 15.000 cserepet, 12 m3 terméskövet juttatott a községnek62.
1868-ban újraépítették az iskolát. A gyerekek csak télen jártak iskolába, mert nyáron a szülők nem küldték, hanem otthon vagy a mezőn tartották őket, ahol éppen szükség volt rájukt63.
A lélekszám gyarapodásával természetesen a tankötelesek száma annyira növekedett, hogy szükségessé vált a második tanítói állás szervezése, és tanterem építése. Ez 1885-ben a tanügyi és közigazgatási hatóságok erélyes intézkedésére meg is történt, és így azon évtől kezdve már 2 tanerő működött az iskolában.
A kántortanítói állást betöltők nevét 1929 óta ismerjük.
- 1829-ben Müller András volt a kántortanító, aki Erdős (Rác) mecskén született és 59 éves volt. Választásának éve ismeretlen. 1831. május 8-án öreg kora és gyenge egészsége miatt lemondott állásáról. Utóda a fia lett.
- Müller Sebestyén, aki 3 év múlva, 1834-ben meghalt és helyére öccsét.
- Müller Jánost választották meg, aki 14 évig töltötte be az állást (1838-1852).
- Müller Henrik 1852-től 1878-ig töltötte be a kántortanítói állást.
- Müller Tamás 1878-tól 1808-ig volt kántortanító. A következő évben (1909)
- Kirschner Jánost választották meg a kántortanítói állásra, aki a vezetéknevét Kincsesre magyarosította, és 29 évig működött, mint igazgató-tanító. 1938-banvonult nyugdíjba. Utána a község szülöttje,
- Weisz Vencel került szülőfalujának kántortanítói állásába, akit 1944. Szeptember 10-én katonai szolgálatra hívtak be, a harctéren orosz hadifogságba került, ahonnan szerencsésen hazatért, és mint igazgató-tanító vezette az iskolát.
Említésre méltó, hogy az iskola egyházi igazgatója, a plébános a felsoroltakról a legszebb méltatást jegyezte fel, ti. hogy a kiváló népnevelői munkát igazi vallásos szellemben végezték.
Az osztály-tanítói álláson működtek, mint az első szervezés után:
- 1885-ben Trecsek Gáspár, aki előzőleg Ivándárdán volt.
- 1897-1904 között Oberst Lajos.
- 1904-1907: Jaksits Sándor, akit Kislippóra választottak meg.
- 1907-1908: Spielvogl Béla, aki Örszállásra ment át.
- 1908. május 10.: Kisszély Szilveszter kapta az állást. Utóda:
- Dr. Kincses (Kirschner) József 1944-ben lemondott tanítói állásáról, mert Mohácson II. aljegyzői állást kapott, őt is behívták katonai szolgálatra, és bár nem került harctérre, mégis 1945. február 5-én bombaszilánktól megsebesült, és sebébe belehalt a zalaegerszegi katonai kórházban.
A község szülötteiből eddig a következők léptek
I. egyházi (papi vagy szerzetesi) pályára:
- Nyárádi (Staub) Ádám, aki 1910. március 16-án született, középiskoláit és a teológiát Pécsett végezvén 1935-ben kapta fel az egyházi rend szentségét. Papi működését több helyen végezte, a pécsi papnevelő intézetben teológiai tanári (mystica) és lelkiigazgatói tisztet töltött be. Mint önálló lelkipásztor Pécsbaranyatelepen és 1961 óta Királyegyházán h. plébánosként működött, illetve működik. Kiváló tevékenységének elismeréseképpen „tiszteletbeli esperes"-i címet kapott.
- Dr. Müller Imre, mint főorvos a budapesti Császárfürdőben szolgálta a betegek egészségének gondozását.
- A Miasszonyunk kanonokrendi szerzetesnők soraiba lépett Kincses (Kirschner) Mária Magdolna, Kincses (Kirschner) János igazgató-tanító leánya, aki 1914. május 3-án született, tanulmányait a rend iskoláiban végezte, középiskolai tanárnői oklevelet szerzett, és 1937-ben belépett a rend zalaegerszegi zárdájába, ott „Mater Johanna" szerzetesnői nevet kapott, az iskolában a mennyiségtant és a természettant tanította 1950-ig, amikor a szerzetesrendek feloszlatása folytán rendi életét és működését kénytelen volt elhagyni.
- A Müller családnak egy női tagja szintén szerzetesnő lett.
II. Világi értelmiségi pályára léptek:
Dr. Frigyes (Müller) Ferenc Budapesten volt táblabíró,
Hohmann János tanító Bólyban,
Breyer József erdőmérnök,
Kramm Antal gépészmérnök, műszaki tanácsos Nyitrán,
Bársony (Brayer) György MÁV állomásfőnök Siófokon,
Dr. Várhidy (Windheim) György belügyminiszteri tisztviselő,
Hohmann János városi tisztviselő Baján (hősi halált halt).
Kalotai (Kaipl) Ede tanító Bárban,
Reder János, mint orvostanhallgató tragikus halált halt.
Dr. Schneider János MÁV üzletvezetőségi tisztviselő Pécsett,
Sárvári János jegyző,
Kramm János,
Weber Péter,
Krasznai (Kramm) József jegyző,
Tornai (Trinter) Károly,
Ráder Erzsébet (Hesz Károlyné) tanítónő Püspökmárokon.
1963-ban érettségizettek: Flórián Ilona, Paksi Mária, Tvaruskó Emma, Hagen János, Kaczor László, Keller József, Kincses Imre, Kincses László, Szépe Lőrinc.
Házasságkötés által az értelmiségi osztályba jutottak: Müller Gizella egykori dunavecsei járásbíró neje.
Müller Júlia egy apatini földbirtokos neje.
A hitvallásos és községi iskolák államosításakor 1948-ban mindkét állás állami lett. A tanerőket az állami illetékesek helyezik el. Az állások ingó és ingatlan vagyona az állam tulajdonába ment át. A melléktantárgynak minősített hitoktatást a plébános vagy káplán a vármegye tanügyi vezetőjétől „megbízott hitoktató" végzi azon tanköteleseknél, akiket a szülők hitoktatásra szabály szerint bejelentettek.
A községet komoly elemi csapások érték. 1836-ban az ázsiai kolera kb. 30 embert ragadott el, 1918-ban spanyol-influenza dühöngött, amelyen kisebb-nagyobb mértékben mindenki átesett, és sok halottja is volt úgy, hogy volt több nap, amelyen 2-4 temetésre is sor került. 1836-ban áprilistól novemberig nem volt eső. A nagy szárazság miatt a kutak kiapadtak, vízhiány keletkezett. A hüvelyesek és répafélék még csekély termést sem adtak, kukorica és széna is nagyon kevés termett, bor egyáltalán nem. 1932-ben aratás előtt gabonarozsda lépett fel, amely óriási kárt okozott. A 600 család közül 400-nak nem termett meg az évi lisztszükségletnek megfelelő gabonája. Decemberben már sok telkesházban kifogyott az évi lisztmennyiség - több házban kukoricalisztből sütöttek kenyeret, és csaknem minden házban kevertek a búza- vagy rozsliszthez kukoricalisztet, hogy a jövő aratásig legyen kenyerük. 1952. április 15-től augusztus 15-ig csak hatszor volt 15-20 mm-es eső. Ezért gyenge volt a termés, és rendkívül nagy a drágaság. A szabad forgalomban: 1 q búza ára 1000 Ft, 1 q morzsolt kukorica is 1000 Ft, 1 q árpa 600-700 Ft, 1 q burgonya 400-600 Ft, 1 kg bab 14 Ft, 1 q finomliszt 700-800 Ft volt. Ezen rövidebb-hosszabb időközben támadt elemi csapások és járványok mellett is nyugodtan élte a falu népe a maga életét. Ezt a nyugodtságot azonban ismételten feldúlta a világháború.
1914-1918-ban Nagynyárád község kénytelen volt anyagi és súlyos véráldozatot hozni. Három harangját elszállították hadi célra. Ezek árát a háború szomorú végén bekövetkezett pénzértékcsökkenés folytán elveszítette, és 1922-ben 120 q búzaértékért újakat kellett venni. A szintén hadi célra igénybe vett 23 db orgonasípot pedig csak egy új orgona vételével szerezhették vissza. Ennél fájdalmasabb volt azonban az a véráldozat, amelyet a katonai szolgálatra bevonult nőtlen és családos fiai közül 57 hősi halottjának elvesztése jelentett, őket felejthetetlenné teszi a község által állíttatott „Hősök emléke", amelyet 1922. szeptember 10-én avattak fel nagy ünnepélyességgel.
Ezek a sebek még be sem hegedtek, amikor egy újabb világháború lehetősége kezdett felrémleni. Németország Führerje, Hitler Adolf világbirodalomról ábrándozott, és azt hirdette, hogy minden német nyelvű ember a nagy Németországhoz kell tartozzék, és minden ország, melyben német anyanyelvű lakosok vannak, Németország részét képezi. Ennek a „nagynémet" eszmének hirdetői és toborzói a „Volksbund" szervezetébe igyekeztek gyűjteni a német ajkú embereket. Nagynyárádon is 1940-ben agitáltak ennek emberei, a lakosság komoly, magyar hazához hű, magát magyar nemzetiségűnek valló része azonban ellenállt a csábításnak. A 106 telkes háztulajdonos közül csak 6-8 csatlakozott a szervezethez, a többiek minden fenyegetés ellenére is távol maradtak tőle. Csak a kisházasok 30%-a lépett be, mert anyagi helyzetük javulását remélték. Ezek közül néhányan önként jelentkeztek a német hadsereg SS-alakulatába, de a megtartott hivatalos német sorozáson másokat is köteleztek és behívtak katonai szolgálatra. Közülük is meghaltak néhányan.
Amikor a német haderő elvesztette a háborút, és Németország négy, majd két zónára szakadt, akkor következett a magyar hazához való hűtlenség megtorlása, a volt „bundisták" kitelepítése Németország orosz zónájába. 1947. szeptember 3-án 84 családot 330 taggal indítottak útnak. A kitelepítettek 3, esetleg 5 q holmit vihettek magukkal. Minden egyéb ingó és ingatlan vagyonuk itt maradt. A kiszállítottak között voltak nemcsak bundisták, hanem magyar nemzetiséget vallottak is. Ezek közül utóbb vagy húszan visszaszivárogtak, és rokonaiknál helyezkedtek el.
A kitelepítettek helyére és vagyonába magyar telepeseket helyeztek el. Már 1946-ban jelentkeztek földigénylők Nagyharsányból, Zala- és Békés megyékből. A Kisalföldről 1947. szeptember 20-án érkezett az első 5 áttelepített magyar család (kettő Somorjáról és három a tiszta katolikus Szemet községből), akik után szeptember 24-ig még hatvan család érkezett.
1949. augusztus 20-án a Népköztársaság Kormánya kihirdette az Alkotmányt. Szt. István ünnepének napja az „Alkotmányünnep" nevet kapta. Ez az Alkotmány biztosítja minden állampolgárnak a szabad vallásgyakorlás jogát.
1950. novemberében a plébánia-javadalom 15 hold földjét ellenszolgáltatás nélkül ajánlotta fel a plébános az államnak.
Érdekességként említést érdemel, hogy a mohácsi csatatéren található emléktemplom Szt. Margit kápolnájának oltára mellett függ a nagy, tölgyfából készült kereszt, amelynek 120 cm nagyságú, körtefából faragott Krisztus-teste 52 évig állta a nagynyárádi úton az időjárás minden viszontagságát, és még most is ép. A kereszt alatt látható H. Clemens híres festményének jól sikerült másolata, melynek címe: „Szenvedésen át a dicsőséghez". (Jelentése: a magyar nemzet is 150 éves szenvedés után érte el ismét a felszabadulás és a béke dicsőségét.)
| Elhelyezkedése | |
 
Nagynyárád
Pozíció Magyarország térképén
| |
| é. sz. 45° 56′ 48″, k. h. 18° 34′ 22″Koordináták: é. sz. 45° 56′ 48″, k. h. 18° 34′ 22″térkép ▼ | |
Nagynyárád
Pozíció Baranya megye térképén
|
