1961-ben például így:
„Otthon ma banán lesz vacsorára. Persze, ez csak úgy lehetséges, hogy néhány órával előbbre hozzuk a vacsora időt, hogy elálljon estebédig a banán. Meg kell enni azt a tíz kilót, amiért vasárnap reggel megverekedtem az éjjel-nappali csemegeboltban. Elég lett volna ugyan a szokásos két-három darab. de ‘csak nem fogom hagyni, hogy mások vigyék el az orrom elől leszállított áron a banánt.”
1962-es szatirikus írás a Ludas Matyiból, arról hogyan harcolnak a vevők a szebb banánokért:
„A banán, mint közismert, fürtökben terem. Azért terem fürtökben, hogy ne lehessen turkálni benne, hanem szépen le tudják törni a következőt, a vásárló szerencséjére bízva, hogy melyik kerül sorra. Éppen eltettem a két szép éretlenbanánom, mikor észreveszem, hogy egy jóságos arcú hölgy figyeli a mérést. Gondoltam, biztosan valamiféle társadalmi ellenőr. Ám, alighogy elléptem a mérlegtől, a hölgy odaugrott, és öt darab banánt kért. Az én korcs banánjaim után ugyanis gyönyörű sárga gyümölcsök következtek a fürtön. Lám, csak egy kis türelem, és a siker, mint érett banán, hullik a szatyrunkba.”
Ugyanis a banán nagyon kényes gyümölcs ha besárgul, akkor egy-két napon belül piacra kell dobni. Szintén 1962-ben történt meg, hogy a vásárló feketére fagyott, ezért ehetetlen banánt vásárolt.
„A feketére fagyott banán vonzó tulajdonsága, hogy tizenöt forintos, leszállított áron kapható, viszont a gyanútlan vevő összetéveszti az élvezhető feketére érett banánnal, és örömmel vásárolja kilószám. Aztán kissé meghökkenve tapasztalja, hogy nem jön le a héja, ami a banánnál mindenképpen szokatlan dolog, tehát meghámozza késsel, mint a karalábét és kidobálja az üszkös részeket. A vásárló ezek után érthető gyanúval kóstolgatja az „olcsó’’ banáncsonkokat, majd szájízére hallgatva, a maradékot is sutba dobja. Ez a banánugyanis nem azért lett fekete, mert túlérett, hanem azért, mert túl fagyott.”
1964-ben jobban járt a vevő ha hallgatott, amikor banánt vásárolt:
„Banánt vásároltam az Október 6. utcai zöldség és gyümölcsboltban. Sajnos, óriási bűnt követtem el. Azt mertem ugyanis mondani a kiszolgálónak, hogy nem fontos zacskót adni az egy tömbből álló banánhoz, mert szatyor van nálam. Még végig sem mondtam a papírtakarékossági mondókámat, az eladónő erélyesen rendreutasított. A rendreutasítást pironkodva tudomásul vettem, mire ő nekibátorodott, és ekként gúnyolódott velem: „A legközelebb majd a kristálycukrot is a markába méreti”. Úgy éreztem magam, mint régen az iskolában, ha valamiből nem készültem. Igaz, hogy még ezek után se tudom, mikor kell és mikor nem kell zacskóban adni az árut, de azt mindenesetre megtanultam: örüljön a vevő, ha kiszolgálják!”
1966-ban a világsajtóból vettek át egy hírt, mely nyelvhasználati félreértésen alapult:
„Egy New York-i autókereskedő az üzlete kirakatában álló vadonatúj Pontiacra a következő szövegű táblát akasztotta: „Ara 1395 banán”. Mrs Margaret S. a táblát elolvasva betért a közeli déligyümölcs-üzletbe, és leszámoltatott 1395 darabbanánt, majd átszállíttatta az autókereskedésbe és kérte a kocsit. A kereskedő kinevette. Mrs S. a bírósághoz fordult. A kereskedő azzal tagadta meg a bíró előtt is a vásárt, hogy New Yorkban a dollárt szokás banánnak becézni. A rendőrbíró ennek ellenére kötelezte a kereskedőt, hogy adja ki az autót a kirakatba kitett árért: 1395 banánért. A kereskedő a vicces táblára 1320 dollárt fizetett rá: a banán kb. 70 dollárt ért.”
A Ludas Matyi 1966-ban egy olyan novellát közölt, amelynek csattanója az volt, hogy a férfi a nő szívét banánnal hódította meg egy bécsi társasutazáson: a férfinek ezután sztriptízbárba sem kellett már elmennie, pedig azt tervezte:
„Kornél pedig egy kiló banánt vásárolt, és azzal fogadta az asszonyt, aki egészen odavolt az örömtől, és így szólt: Ezt sohasem fogom elfelejteni magának! Mert bizony én már az utolsó schillingjeimet is elköltöttem, és már nem tellett volnabanánra, pedig annyira szeretem. Most hát megyek vissza a szállodába, mert ugyan mit csinálhatnék egy fitying nélkül, csak a szívemet fájdíthatom. És magának mi a programja?
— Én arra gondoltam — felelte neki Kornél —, hogy beülök egy kis bárba, ahol sztriptíz is van, és éppen nyolcvan schillingem van még, amennyibe a belépődíj kerül.
Rozália erre igen elcsudálkozva és mohón nézett rá, és így szólt:
— Lenne szíve nyolcvan schillinget adni egy műsorért? Hiszen nyolcvan schillingért egy orkánkabátot vásárolhatnék magamnak!
A férfi pedig az asszonyra kacsintva azt mondta?
— Akkor hát vásároljunk egy orkánkabátot? De akkor mi lesz énvelem?
Rozália pedig hozzásimult és azt duruzsolta a férfinak:
— Rendezek én magának olyan sztriptízt, hogy annak árában nemcsak a belépőjegy lesz benne, hanem még a fogyasztás is!”
1967-ben a XI. kerületi Irinyi utcai csemegeboltban banán árdrágítók voltak: ugyanis az élelmes eladók azt találták ki, banánt csak celofánba csomagolva hajlandók árusítani, úgy viszont többe került a termék. 1968 januárban a „Megérkezett a narancs, a banán” című cikk első mondata az volt, hogy
„az üzleteket járva, azt tapasztaltuk, hogy nem változott abanán és a narancs ára, viszont egyik sem kapható. A Délimport Vállalat vezérigazgatója január közepére ígért javulást.(…) üzletekbe. A narancsellátás a közeli napokban még javulni fog, banánból azonban előreláthatóan nem tudják kielégítem majd a nagy keresletet. Citrom van bőven.”
Tehát a cikk hírértéke annyi volt, amit amúgy is tudtak az olvasók: banánt nem lehetett kapni. 1968-ban előfordult olyan is, hogy vevő és eladó harcolt, kié legyen a banán, és természetesen a vevő került ki vesztesen a szituációból:
„Szerda reggel Pestlőrincen, a Béke téren levő közért-üzletben vásároltam. A pulton levő tálcán megpillantottam három gyönyörű banánt. Megörültem a mostanában ritkán mutatkozó- déligyümölcsnek — de örömömbe üröm vegyült.
— Ennyi banán van? – kérdezem az eladót.
Csodálkozik:
— Jé! Van banán? Nem tudtam . Elviszem a páromnak— s ezzel a tálcáról elvesz két banánt, és leméri.
Ezután már szóba állt velem. Én a megdöbbenéstől csak ennyit tudtam szólni:
— Akkor kérem ezt az egyet. . .
A három banán engem illetett volna meg, mivel én fedeztem fel a pulton. A kereskedelmi dolgozó azonban még azt is elfelejtette, hogy melyikünk a vevő. Legalább annyi udvariasságot elvártam volna: kérdezze meg a kedves vevőt, megengedi-e, hogy megvásárolja előle a kívánt árut.”
1970 novemberi helyzet: a banán kilója 25 Ft-ba került, ha kapható volt:
„Banán — az éréstől függően — már hetek óta kapható, igaz, néhány óra alatt elfogy az üzletekben. A tárgyalások alapján a tavalyinál 20—25 százalékkal nagyobb mennyiségre lehet számítani, bár még ez sem elegendő. Az év végéig a korábbi 1500—1800 tonna helyett 2200 tonna banán — változatlanul kitűnő minőségű ecuadori és kolumbiai gyümölcs — érkezik.”
1972-ben érlelőkamrákban érlelték az Ecuadorból érkezett gyümölcsöt:
„plusz 13—22 fok között szülőföldjükre „emlékeztetik” a banánkötegéket, s a követelményeknek megfelelően 70—95 százalékos levegő-nedvességtartalom mellett érlelik az Ecuadorból érkező gyümölcsöt. A munka menetrendszerű. A távoli országból hétfőnként érkeznek a speciális szállítóhajók a hamburgi kikötőbe, onnan a Hungarocamion hűtőkocsijai hozzák Magyarországra, s a rákospalotai raktárházban általában pénteken és szombaton fogadják a küldeményeket.”
Hetente 2-300 tonna banán érkezett a fővárosba 1972-ben.[11] És mi volt a helyzet 1978-ban a rákospalotai raktárban? 35 napig tartott, amíg a fogyasztóhoz elért a banán a származási helyéről.
„A világon 700 fajta banán terem, ebből 400-féle csak főzeléknek való. Az idén 22 ezer 500 tonna banánt vásárolunk a Monimpex közvetítésével 5.6 millió forintért.”
1975-ben banánkrém receptet közölt a Népszabadság, ez alapján feltételezhetjük, hogy akkoriban épp kapható volt:
„A banánt és az almát meleg folyóvízben mossuk meg, hideg vízzel öblítsük le, tisztítsuk meg. Egyharmad rész banántkétharmad rész almával egy-két evőkanál vízzel vagy tejjel, turmixgépben keverjük össze és ízesítsük mézzel. (Turmixgép híján reszelt almához keverjük az összetört banánt.)”
1987-ben sem változtak az állapotok:
„Banán! Van banán! Izgatott jövés-menés, élénk lótás-futás kezdődik. Némelyek megzavarodva a bablevescsárda felé trappolnak, mások céltalan futkosás helyett, gyakorlatias ésszel a szatyrokat nézik. A szatyrok árulják el leghamarabb a követendő irányt s a banánforrást, de a gondos vizsgálódáshoz higgadtság és magasabb rendű önuralom szükségeltetik.”
1988-ban a Skála-Coop saját költséggel hozott létre banánérlelőt:
„— A Skála-Coop nagyon komoly költséggel, saját magának létrehozott egy banánérlelőt, itt a nagyvásártelepen. Az igazán korszerű technológiával felszerelt tároló egyszerre 200 tonnabanán érlelésére elegendő. S noha az éretlen banán vételára érlelési költségekkel ugyanannyiba kerül mint az éretté, mégsem mindegy, mert ha itthon érlelik, akkor devizát tud az ország, illetve a vállalat megtakarítani.”
Jómagam is sokszor álltam sorban banánért, még a az élmény is megvan, hogy figyeltük a csarnokban a szatyrokat, és annak segítségével próbáltuk könnyen és gyorsan kideríteni, hol van banánáruló stand. Ismeretségi körömben érdeklődve másnak is volt hasonló élménye az 1980-as években:
„a csepeli piacra jártunk a szomszédasszonnyal banánért, mentünk többen vele kiskamaszok, mert ha jól emlékszem mindenki csak egy kilót vehetett, és tényleg órákig álltunk sorba, de ez olyan természetesnek tűnt el se tudtuk képzelni, hogy lehet ezt másképp is. (Vígh Tibor) Volt, aki a banánon levő címkét gyűjtötte, pontosabban ragasztotta fel konyhaszekrényre.”
A rendszerváltással beköszöntött az árubőség: banánból sem volt hiány többet. Így az újságokban megjelenő banánreceptek már nem váltottak ki esetleges dühöt az olvasókból. Az árát azonban időről időre sokallták a vásárlók.
Dévényi Tibi bácsi Három Kívánságában egy bonyhádi kisfiúnak csak egy “apró” kérése volt: borzasztó sok banánt szeretett volna enni. (1987)
