kod

2022. április 24., vasárnap

Milyen volt a 80-as években gyereknek lenni Magyarországon?

 



Amikor litániát zengek a gyermekeimnek arról, mennyivel másabb volt az élet alig harminc éve. Kicsit röhejes, mert én még mindig azt hiszem, gyerek vagyok. A világ pedig rohan mellettem, előttem, jobb esetben velem. De tényleg, mennyivel másabb volt...


Mindenhová gyalog jártunk és ismertük a környék összes utcáját, zegzugát. Már általános iskola első osztályától kezdve egyedül mentünk a suliba. Anyánk egyszer megmutatta, merre van. Ha másodjára nem találtuk meg, arról nem ő tehetett.
Állandóan kint lógtunk a többiekkel a szabadban. Az összes lány az utcából alkotta a lánybandát, az összes fiú a fiúbandát. Fontos feladataink voltak odakint: hajkoszorút fontunk virágokból, gesztenyét gyűjtöttünk, papírt vittünk vissza a MÉH-be, hogy az arra kapott pénzt elfagyizhassuk, volt titkos átjárónk is, meg bunker a hátsó kertben. Ha sötétedett, haza kellett mennünk. Nem volt sem karóránk, sem mobiltelefonunk, de senki meg sem kérdezte, merre jártunk, hisz együtt voltunk, mi bajunk lehetett abból?
kenyer
A boltban lehetett kapni kenyeret. Érted... egyféle kenyeret. Aminek az volt a neve, hogy kenyér. És slussz. Az volt a finom, aminek jó feketére megsült az a héja, ahol bevágta a pék. Nem volt teljesen kiőrölve, meg gluténmentes változata, meg rizs-rozs-akármi lisztből készült fajtája. Egy féle, na. Mondjuk nem is állt el három hétig, de ki a fene tárolt anno kenyeret ennyi időn át? Újat akkor vettünk, ha a régi elfogyott. Még másnap jó volt. Még harmadnap gázláng rózsája felé tartva pirítósként, vajjal és fokhagymával jó volt. De mennyiszer ettünk így pirítóst!
A boltban lehetett kapni tejet. Zacskóban. Felforraltuk és minden reggel kakaót ittunk.




Nem tudtuk, mi az az ásványvíz, de volt otthon szóda, amihez vettük a patront. Minden nap ettünk egy almát, mert tudtuk, napi egy alma, az orvost távol tartja.
Otthon kétféle gyógyszer volt: Kalmopyrin és a fehér rázós folyadék. Ez utóbbi gyógyította a bárányhimlős foltoktól a csaláncsípésen át a rohadék szúnyogcsípésekig mindent. Meg volt méz és kamillatea – ez utóbbi tényleg mindenre jó volt. Megfázásra, fejfájásra, fáradtságra, lázra, köhögésre, pattanásos arcbőrre, gyulladt fogra, felhorzsolt térdre.

Tudtuk, mi az, hogy hajóvonták találkozása tilos. A rádiót nem kapcsoltuk el, ha magyar nótát adott, akkor sem, ha népmesét olvasott fel egy gyerekhang és tudtuk, hogy ki a Botka Valéria meg a gyerekkórus.

A 70-es évek főtt kukorica maffiája


A nyaralókkal és a hatóságokkal is kukoricáztak a balatoni zugárusok, akik közül a kis halak is megkerestek tízévnyi átlagbért egy szezon alatt.

Fotó: Fortepan 

Van néhány dolog, ami nélkül a balatoni nyár elképzelhetetlen volt a Kádár-korban és ugyanolyan elképzelhetetlen ma is. A lángos és a főtt kukorica ugyanolyan elválaszthatatlan részei a magyar tengernek, mint Trabantnak a jellegzetes olajszagú kékes füst, vagy az egyszeri vagánynak a Trapper farmer és a tulipános Fékon ing. Azonban a felsoroltak közül egy sem szenvedett annyi üldöztetéstől a 60-70-es években, mint a (magyar) tengeri, vagyis a kukorica.
            Illetve nem is a jobb sorsra érdemes növény állt a támadások kereszttüzében (dacára amerikai származásának), hanem sokkal inkább a gerilla hadviselés elveit a kereskedelmi gyakorlatba átültető mozgóárusok, akik időnként feltűntek, majd rendőrt látva ugyanolyan váratlanul váltak köddé. Ezeket a figurákat valójában mindenki utálta, ennek ellenére egy-egy nyári napon egy szekérderéknyi illatozó csövet sóztak meg, és sóztak rá a nyaralókra. Hogy miért nem voltak népszerűek?
            A nyaralók szemében azért, mert nem átallottak a kiéhezett strandolók között végig sétálni illatozó portékájukkal, melynek a felnőttek még csak-csak, de a gyerekek egyáltalán nem tudtak és nem is akartak ellenállni. Ezzel még nem is lett volna baj, ha nem 4, sőt néha 6 forintot kértek volna egy csőért, amit Budapesten főzve 3, nyersen 1 forintért árultak. A hatóságok más okból orroltak ezekre a zugárusokra. A hivatalos álláspont (mely alapján több ízben be is tiltották a kukorica árusítását Pesten és a Balatonon egyaránt), az ellenőrizhetetlen higiénia volt. Senki sem tudta, hogy milyen vízben főtt az étel, milyen tisztaságú kezek kezelték és adták el, illetve, hogy az árusításra használt jellegzetes kosarak és a leterítésre szolgáló abroszok mikor láttak utoljára mosószert. Szintén hivatkoztak – az árusok ellen folytatott kereszteshadjárat okaként – a hatóságok a köztisztaság kérdésére. Mondjuk ez utóbbit bárki beláthatja, aki valaha megfordult olyan strandon, ahol kukoricát is árultak és kerülgette az eldobált csöveket. A kifogások igazi oka persze ezeknél jóval prózaibb volt.    
            A zugárusok ugyanis nem váltottak ki semmilyen iparengedélyt, így ellenőrizhetetlen volt a működésük és ráadásul semmilyen adót sem fizettek a bevételeik után. Persze legyinthetnénk, hogy miért sajnálták tőlük azt a néhány forintot (ahogyan ma a hóvirágárus nénik kapcsán tesszük gyakran), de hatalmasat tévednénk. A kukorica árusítás ugyanis hatalmas jövedelmekhez juttatta az élelmes proletárokat. Az egyik újság a 70-es években utánajárt a témának, és meginterjúvolt néhány név nélkül nyilatkozó zugárust. Állításuk szerint egy normál nyári napon a Balatonon könnyedén el lehetett adni 400 csövet, ami 4 forintos áron számolva napi 1600, havi 48000 forint vagyis egy szezonban bőven meg lehetett a 120-140000. Ezt pedig az 1400 forintos átlagkereset időszakában elég erős bevételt jelentett.
            Persze kukoricaárusból is létezett több féle. Volt olyan, aki saját földjükön, telkükön termesztették a növényt, és ezt adták el a strandokon, saját maguk. Az eggyel nagyobb léptékben gondolkodók vagy földe(ke)t béreltek vagy piacokon, egyéb helyeken vettek nagyobb mennyiséget, és jutalékban dolgozó árusokat foglalkoztattak. Ezzel nagyobb forgalmat lehetett bonyolítani, de egy csövön jóval kisebb volt a bevétel. A legnagyobb halak nem is ezt a módszert választották, hanem leutaztak az Alföldre, és ott szereztek – általában feketén az MGTSz-ekből – tonnaszám kukoricát, melyet saját teherautóik hoztak a tóhoz. Nem csoda, hogy Somogy- és Veszprém megyében szinte mindenki ismert egy fejedelmi körülmények között élő „kukoricást”.

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

            Persze adódik a kérdés, hogy az állami vállalatok, akik könnyen juthattak a ZÖLDÉRTEN vagy más vállalatokon keresztül a növényekhez, miért nem vették fel a kesztyűt. Miért lehetett gyakran látni, hogy a vendéglátóipari vállalatok éttermei konganak az ürességtől ebédidőben, miközben a lángososnál vagy éppen a kukoricásnál tömött sorokban várakoznak az emberek? Nos a válasz siralmasan egyszerű! A döntéshozók úgy ítélték meg, hogy egy ilyen helyigényes és alacsony profittal kecsegtető tevékenység, mint a kukorica főzés, és árusítás elvinné a forgalmat a drágább és nagyobb hasznot termelő éttermi ételek elől (más kérdés, hogy az üres éttermekben ugyanígy nem lehetett a drága fogásokat eladni).
            Ennek ellenére voltak tétova kísérletek, például a már említett ZÖLDÉRT-től. Ők úgy akarták felvenni a harcot a kétes higiéniájú zug-tengeri ellen, hogy légmentesen előre csomagolt kukoricát árultak, igaz csupán néhány büfében és nem melegen. Ez azonban sem mennyiségben, sem minőségben nem versenyezhetett a csúszópénzzel szerzett vagy éppen otthon termett csövek áradatával. Egyébként is voltak olyan árusok, akik sokkalta jobban ügyeltek a higiéniára és a (ki tudja milyen mocskos) csöveket nejlonzacskóba csomagolva tették a piszkos terítővel letakart, koszos kosárba. Igaz, hogy a beszerzési nehézségekre hivatkozva a tasakot az eladáskor visszakérték, és ki tudja hány újabb csövet tettek még bele..FacebookTumblrTweetPinterestGoog

Az Egri csillagok forgatása Pilisborosjenőn / Folytatás a posztban

 




Pilisborosjenő, 1968. július 16. Jelenet az Egri csillagok című új magyar film forgatásán, melynek helyszíne a Pilisborosjenőn felépített korhű környezet. A filmet Várkonyi Zoltán rendezte. MTI Fotó: Tormai Andor 

Vélhetően még maga a rendező, Várkonyi Zoltán sem gondolta, hogy a Jókai Mór regényeiből forgatott filmek – A kőszívű ember fiai (1965), Egy magyar nábob (1966), Kárpáthy Zoltán (1966) – sikereit is képes lesz nemcsak megközelíteni, hanem felül is múlni Gárdonyi Géza 1901-ben megjelent regényének megfilmesítésével. A siker óriási volt: 1967 nyarától 1968 nyaráig forgattak, majd az év december 19-én bemutatták az Egri csillagokat, amely az 1948 óta elkészült magyar filmek közül a harmadik legnépszerűbb alkotás a maga kilencmillió feletti nézőszámával. Sokan állítják, a Várkonyi által filmre vitt történelmi alkotások azért is számíthattak – sőt számíthatnak – hatalmas népszerűségre, mert akárcsak Jókai regényei, úgy Gárdonyi műve is kötelező olvasmány volt, azaz a hazai ifjúsági irodalom kétségkívül legolvasottabb – és talán – legnépszerűbb darabjai.


Pilisborosjenő, 1968. július 16. Megkezdték az "Egri Csillagok" nagyszabású tömegjeleneteinek forgatását az egri vár másolatánál Pilisborosjenőn. A forgatás csatajeleneteiben a honvédség különlegesen kiképzett egységei és sok száz statiszta vett részt. MTI Fotó: Tormai Andor 

Az Egri csillagok az akkori magyar filmgyártás egyik legnagyobb vállalkozása volt, főleg annak tükrében, hogy a filmgyárban egy „normális” filmet 20-30 nap alatt forgattak le, míg a kétrészes Gárdonyi-mű olyan nagyszabású alkotássá nőtte ki magát, hogy több hónapon keresztül készítették. Iszonyatos nagy munka volt, hiszen három helyszínen vették fel a filmet: az első rész nagyját, illetve a tengerparti jeleneteket előbb Bulgáriában, a Fekete-tengernél rögzítették, ám később bizonyos jeleneteket újra kellett venni a Balatonnál, majd a második rész egyetlen helyszínét, az egri várat Pilisborosjenő határában építették fel, az ostrom ott játszódott le. Noha az állapota azóta sokat romlott, a mai napig az egyik legtöbbet látogatott turistalátványossága a Pilisnek az „egri vár”. Érdekesség, hogy maga a rendező, Várkonyi Zoltán is feltűnik a filmben, ahogy Ferdinánd királyként egyáltalán nem figyel a magyar követekre, a segélykérő levél felolvasásakor szeme egy labdajáték fordulatait követi. Szintén nem mindennapi történet az, ahogy a két főszereplőt, Kovács Istvánt és Venczel Verát kiválasztották. Ők az Ifjúsági Magazin olvasóinak köszönhetik, hogy belebújhattak Bornemiszsza Gergely és Cecey Éva bőrébe, ugyanis fölényesen megnyerték a lap által kiírt közvélemény-kutatást. A sármos színész egy korábbi interjújában (Heti Napló) elárulta, összesen 18 ezer forintot – kétszer kilencezret – kapott az alakításáért, ami ötven évvel ezelőtt hatalmas pénznek számított Magyarországon. A pénzből két autónyeremény-betétkönyvet vett, és bármilyen hihetetlen: összesen öt gépkocsit nyert.
































Szintén a film egyik érdekessége, hogy a forgatókönyvet Nemeskürty István írta, míg a neves festőművész és porcelánfestő, Szász Endre volt a film látványtervezője, a filmkockákon is feltűnik: természetesen egy festőt alakít az Egri csillagokban – amelyben az akkori magyar színésztársadalom színe-virága szerepet vállalt. Akárcsak a Magyar Néphadsereg állománya, ugyanis a majd százezres török sereget a kivezényelt ötezer kiskatona alkotta, nem véletlenül fedezheti fel az éles szemű néző néhány janicsáron az ötven évvel ezelőtt használt bakancsokat. Sőt, olyan fotó is készült, ahol az egyik várostromló török csuklóján maradt a karórája is…






























Ami sokaknak meglepő lehet, hogy a Várkonyi Zoltán rendezte filmből teljes mértékben kimaradt a könyv első részében jelentős szerepet játszó Gábor pap figurája. A regényben ő kegyelmez meg Jumurdzsáknak, és ő veszi el tőle a gyűrűt, amelyet egy levél kíséretében Gergőnek ad – az ékszer körüli történet viszont a film egyik vezérfonala maradt –, valamint ő kísérel meg merényletet a szultán ellen, ám ez sem látható a filmben. És ami talán egyik magyar filmmel sem fordult még elő: a Várkonyi Zoltán rendezte alkotás részleteiben mindennap megtekinthető a Dobó István Vármúzeum gótikus Püspöki Palotájának kiállítótermében. És a mai napig egyszer sem volt rá példa, hogy üres padsorok előtt menne.



Pilisborosjenő, 1968. június 24. A Dobó Istvánt alakító Sinkovits Imre és Jumurdzsák megformálója Bárdi György színész beszélget az Egri csillagok című új magyar film felvételének szünetében, az egri vár díszleténél, Pilisborosjenőn. Rendező: Várkonyi Zoltán. MTI Fotó: Tormai Andor 

2022. április 23., szombat

Egyórányi ismeretlen filmanyag került elő a húszas évek Magyarországáról

 


Két ismeretlen filmanyag került elő a húszas évek Magyarországáról - közölte a Filmalap. Csaknem 100 éve francia operatőrök járták a magyar falvakat és városokat, hogy megörökítsék az ott élők mindennapi életét. A tekercseket a 3. Budapesti Klasszikus Film Maraton szakmai programján mutatta be a holland filmarchívum.
A nemrég véget ért filmszemle értékes hozadéka az a néhány most közzétett, Magyarországot bemutató riportfilm, amelyet a Budapesti Francia Intézetben megtartott szakmai napon Elif Rongen holland filmtörténész ismertetett. A tekercsek az elmúlt években kerültek hollandiai magángyűjteményekből a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívum igazgatósággal szoros együttműködésben dolgozó amszterdami EYE Filmmuseumba, ahol már eddig is számos elveszettnek hitt magyar némafilmet találtak meg, köztük a világhírű Kertész Mihály (Michael Curtiz) 1918-as drámáját, Az utolsó hajnalt.
A most közzétett riportfilmek mindegyikét a legendás francia Pathé filmgyár készítette a húszas évek elején, és elsősorban vidéki életképeket mutatnak be. A képsorokon Móricz Zsigmond világa elevenedik meg, regényeinek alakjai néznek ránk a filmkockákról, és az ő mindennapjaikat láthatjuk a Debrecen környéki tanyákon, vagy éppen a város utcáin, piaci forgatagában.
Külön érdekessége a most közzétett, összesen egy órányi filmanyagnak, hogy egy részük a francia mozikban oly népszerű kézi színezési eljárással készült, ami azt jelenti, hogy a fekete-fehér kópiákat utólag vegyszeres festékkel színezték kockáról-kockára. A most előkerült felvételeken kívül nem tudunk más olyan magyar vonatkozású filmről, amely hasonló eljárással készült volna. A színezés oka ugyanakkor nyilvánvaló, hiszen a messze földön híres mezőkövesdi hímzéseket és a matyó népviseletet mutatja be a tudósítás apró részletességgel.
A sok hortobágyi és matyóföldi képsor mellett láthatunk néhány snittet Kassáról is, ami azt feltételezi, hogy a képek talán még korábban, a trianoni határok meghúzása előtti másodpercekben készülhettek. Ugyancsak erre utalnak azok a kis falvakat bemutató képsorok is, melyek ily módon készülhettek akár Erdélyben vagy Kárpátalján.
Az 1927-es, Magyarországról készült félórás „országimázsfilmben” felbukkan Budapest is, melynek legnépszerűbb helyszínei mellett láthatunk néhány kevéssé ismert részletet is a városból.







2022. április 21., csütörtök

Ikarus 630

 

Az Ikarus 630 1959 és 1971 között az Ikarus által gyártott autóbusz. Az Ikarus 620 autóbusztól csupán a karosszériájában különbözik kis mértékben.

KABRIÓ VERZIÓ

Az Ikarus 630 Cabrio verzióból egyetlenegy darab létezik a világon. A busz 1971-es évjáratú, az NDK területén szolgált, majd Cottbusban lelt rá egy hazai gyűjtő, s hazakerülésekor teljes restauráláson esett át, amikor kabrióvá alakították, s korhű FAÜ fényezést kapott. Eredeti motorral és sebességváltóval rendelkezik. 2017-ben a BKV megvásárolta, s azóta nosztalgiajármű flottáját színesíti, a jármű FKF-550 forgalmi rendszámmal rendelkezik, s működőképes állapotban van.






  

2022. április 20., szerda

Autószerelő volt, aztán ő lett minden idők legnagyobb Bánk bánja

 

Schulder Józsefként született Kistarcsán 1916 szeptember 18-án, a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár kolóniáján, úgy hívták akkoriban: Jelinek-telep.  Hárman voltak testvérek, két nővére volt. Szülei viszonylag hamar elváltak, édesanyja nevelte a gyerekeket.   Magyarország talán legismertebb, és legnépszerűbb tenoristája lett, ha Bánk bánról volt szó, akkor az emberek Rá gondoltak, azonosították vele. 146-szor lépett színpadra Bánk-ként.  
Erre a szerepre is, mint mindegyik másra komolyan készült, utána olvasott, belemélyedt. Tudta, hogy hitelesen csak így formálhatja meg, mutathatja be hazaszeretetét, és népe iránti aggodalmát.
Ha este fellépése volt, akkor a délelőtt kikapcsolódással telt el, délben kiadós ebéddel, délután pedig beénekelt. Számára még nehezebb szerepeknél pedig előző nap kétszer is próbált.

Megjelenése, tartása, hangja alapján hőstenor volt, népszerűsége vetekedett a könnyűzenei előadókkal,rajongtak érte az emberek, ami egy operaénekesnél igencsak ritka -  nem volt olyan gyerek az országban, aki legalább ének órán ne hallotta volna előadásában Bánk áriáját lemezről. 
A mai napig a magyarok nagy része úgy vélekedik, hogy Bánk áriáját, a "Hazám, hazám"-ot senki sem énekelte előtte, és utána sem úgy, mind Simándy József. Az ő előadásában nyert igazán értelmet a dal, a szöveg. Hallatára, szuggesztív előadása miatt rendkívül mély érzések törnek elő.
Tudta, hogy népszerűségét ennek a szerepnek köszönheti, és bár szerette volna, hogy más szerepekben is jobban megismerjék, elfogadta a közönség akaratát...
Tehetsége valóban nem "csak" erre az egy szerepre korlátozódott, rendszeresen vendégszerepelt külföldi operaházakban, így fordult elő, hogy Münchenben Donizetti: Lammermoori Lucia előadása után 39-szer kellett kimennie a függöny elé megköszönni a tapsot...
Alkatilag, hangilag világsztár lehetett volna, viszont pont abban az időszakban született, amikor a politika ennek a lehetőségnek nem kedvezett.
Egy róla készült portréfilmben mondta annak idején régi szakmájáról, az autószerelésről:
A színpadon lehet valaki dalnok, de itt mesternek kell lenni....
Iskola után a Szürketaxi vállalatnál kitanulta az autószerelő mesterséget, kollégái itt ismerték meg énektudását, és az ő unszolásukra kezdte később képezni magát.  23 éves koráig dolgozott szerelőként, hirtelen történt a váltás, egyik nap még a műhelyben dolgozott, másik nap pedig már az Operába ment.  Posszert Emília zenepedagógus magániskolájában szívta magába az alapokat, ő készített fel a Zeneakadémiára, ahol dr. Székelyhídy Ferenc növendéke volt.  Székelyhídy Ferenc a kor nagy tenorja volt. Ezzel egyidőben az Operaház kórusának is tagja volt, így kereste kenyerét. 1945-ben végzett az Akadémián, majd egy évvel később mutatkozott be szóló tenorként még Szegeden, a Carmenben - Don José szerepét játszotta. 1947-től már az Operaház színpadán is játszott, melynek 1990-ben lett örökös tagja. 1978-tól, 18 éven keresztül a Zeneakadémián is tanított. 
Budapesten a Hegyvidéken, XXII. kerületben élt a Mártonhegyi úton, idővel Balatongyörökön vett egy telket, ahová lassan, saját kezével nyaralót épített. Ide ment le Oláh Gusztáv díszlettervező, rendező még 1952-ben, és kezdte rábeszélni Simándyt Bánk szerepére. Nem volt könnyű dolga, mert a művésznek elég erős elképzelései voltak ebben a témában. Meg volt róla győződve, hogy bizonyos szerepekre érni kell, nem mindegy milyen élettapasztalat van a háta mögött. Otellóra is már az ötvenes évei előtt próbálták rávenni, de ő mindig visszautasította, úgy gondolta, hogy ő azt a szerepet hitelesen 50 felett tudja előadni.
Nem csak nagy énekes, hanem nagy, erőteljes, okos, tájékozott, sokoldalú  személyiség volt. Egy igazi művész.
 Hisz az igazi művész saját magát adja, senki mással össze nem téveszthető.  Egyszeri, egyedi, csak saját magára "hasonlít". 
1953-ban Kossuth - díjjal is kitüntették, Érdemes- és Kiváló művész volt, Erzsébet-díjas, Bartók-Pásztory-díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt, és Magyar Örökség díjas is lett.
1997. március 4-én hunt el Budapesten.

És végezetül egy anekdota a régi időkből:
Egy forró augusztusi napon Simándy József összetalálkozott egy jeges kocsival, még a  hűtőszekrény nélküli időkben. 
Mialatt izzadó homlokát törülgette, irigykedve nézte a jeges munkáját, ahogy hegyes kampójával kiemeli a jégtömböket, s miközben évődik a várakozó menyecskékkel, percenként küldi, ordítja érces hangján a csábító szózatát: Jegeeees! jegeeees! 
- De szeretnék cserélni magával, barátom!- szólt sóhajtva a jegeshez.
- Azt elhiszem. De ahhoz hang is kell, uram!...  :)