A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Románia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Románia. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 25., szombat

Gyulafehérvár régi képeslapokon / Folytatás a posztban


 Kolozsvártól 95 km-re délre, a Maros és az Ompoly összefolyásánál emelkedő 230 m magas fennsíkon fekszik.
 Neve onnan ered, hogy a fehér mészkőből épült római kori falmaradványok alapján az itt letelepedő szlávok Belgrádnak (= Fehérvárnak) nevezték el. Gyulafehérvárt régen a románok is Bălgradnak hívták. Nevének előtagja arra emlékeztet, hogy egykor az erdélyi gyula székvárosa volt.
 Már a vaskorban földvár állt itt, ahová a rómaiak később castrumot építettek. Itt állt Apulum, az ókori Dácia tartomány egyik jelentős városa. Erdélyt már a magyar államalapítástól kezdve innen kormányozták mint különálló egységet, itt székelt az erdélyi vajda. Püspökségét Szent István alapította 1009-ben, ezt követően lesz Fehér vármegye székhelye 1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. 1277-ben Alárdi János vízaknai szász bíró fia bosszúhadjáratában felégette. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. Székesegyháza 13. századi, egy régebbi templom alapjaira épült. 1291-ben III. András országgyűlést tartott itt.
 1442március 22-én a város mellett csapott össze Hunyadi János hada Mezid bég 15 ezres seregével. Először a török, majd néhány nap múlva a megerősödött magyar sereg győzött.
1516-ban II. Ulászló megerősítését rendelte el. Budáról először Lippára, majd 1542-ben ide költözött Izabella királyné és fia I. János néven magyar király, miután a Püspöki palotát átalakították oly módon, hogy a Keleti Magyar Királyság székhelye lehessen. 1558. Izabella királyné itt is halt meg 1559szeptember 15-én. Itt gyilkoltatta meg katonáival Balassa Menyhért Izabella parancsára a lázadó Bebek Ferenc, Kendy Ferenc és Antal nemeseket. 1571március 14-én itt halt meg János Zsigmond fejedelem és az utolsó szabadon választott magyar király, a királyné és fiának hamvai a Szent István által alapított székesegyházban pihennek.
 II. János magyar király halálát követően az erdélyi –többségében protestáns (református, unitárius és lutheránus) rendek- 1571. május 25-én Báthory István római katolikus főurat választották meg Erdély fejedelmének. I. Habsburg Ferdinánd azonban nem nyugodott bele abba, hogy az erdélyi rendek szabadon választják meg az ország fejedelmét, ezért ígérgetéssel rávette Bekes Gáspár unitárius vallású főurat, hogy lázadjon fel Báthory ellen. Bekes Gáspár folyamatosan szervezkedett a fejedelmi hatalom megszerzése érdekében 1572–1574 folyamán. A francia Pierre LescalopierIX. Károly franciaországi követe azzal a céllal utazott Erdélybe, hogy megbeszéléseket folytasson Báthory István erdélyi fejedelemmel, aki szeretett volna megnősülni. Pierre Lescalopier 1574. június 24-én érkezett Erdélybe. Erről az utazásról a francia követ később könyvet írt és ebben többek közt arról számolt, be, hogy Gyulafehérvár és Erdély lakosságának többsége magyarul beszélt. Habsburg biztatásra Bekes Gáspár el akarta foglalni Erdély trónját, de 1575. július 8-i radnóti csatában vereséget szenvedett. Ebben a csatában tűnik ki vitézségével Székely Mózes. E csata után két nappal Bekes és Báthory seregei újból összecsapnak Kerelőszentpál mellett. Székely Mózes ebben a csatában is meghatározó szerepet játszott, ezért Báthory kinevezi a fejedelmi testőrség parancsnokának. Báthory István az erdélyi országgyűlésen, 1576. január 16-án Medgyesen bejelentette, hogy a lengyelek királyukká választották, ezért javasolta a rendeknek, hogy válasszák meg helyette Báthory Kristófot. Báthory Kristóf halálát követően került a fejedelemség élére Báthory Zsigmond, aki több alkalommal is lemondott, sok bajt okozva a városnak és az ország népének.
 1599. november 1-jén Báthory András feletti győzelme után Vitéz Mihály vajda diadalmenetben vonult be a városba, ahol az 1600. július 10-én megtartott erdélyi országgyűlésen fejedelemmé választották. 1602. június 29-én itt győzte le Giorgio Basta Székely Mózes seregét. A várost Mihály vajda és Basta is felgyújtotta, majd a tatár, később 1661-ben a törökök égették fel. 1603-ban Székely Mózesnek a függetlenségpárti magyarok és székelyek támogatásával sikerült a fővárost felszabadítania és 1603. május 8-án bevonult a városba, ahol ünnepélyesen megválasztották és beiktatták Erdély fejedelmének. Bethlen Gábor alapította a város református kollégiumát, amelyet 1658-ban a harcok elől Nagyenyedre költöztettek. 1629. november 15-én itt halt meg a fejedelem.
1642. március 4-én itt választották fejedelemmé I. Rákóczi Györgyöt, aki itt is halt meg 1648. október 11-én. 1657-ben II. Rákóczi György lengyel hadjárata idején a várost tatár seregek égették fel, majd október 25-én a fejedelem itt mondott le.
 1704július 8-án itt választották az erdélyi rendek fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet1715-ben újraszervezték a reformáció alatt megszűnt püspökséget. Új vára 1738-ban lett készen. 1785február 28-án itt végezték ki a Horea–Cloșca-féle parasztfelkelés vezetőit. 1937-ben emelt emlékművük a Szent György-kapu előtt áll. 184849-ben innen irányították a magyarok ellen harcoló császári és román csapatokat.
A fejedelemség fővárosának bírói: Gyógy Péter (1583), Mészáros Gergely, (1590), Mészáros György (1590). 1602-ben Baroniai Szabó István, 1603-ban NagiLábú Mészáros Gergöly a bíró.
 Az 1602 és 1603-ból fennmaradt gyulafehérvári magyar nyelvű jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy a város lakóinak többsége, a város összes tanácsosa, élén a bíróval mindegyik magyar nemzetiségű volt.
A Habsburg uralom alatt 1711-et követően a lakosság nemzetiségi összetétele megváltozik.
1910-ben 11 616 lakosából 5226 magyar (44,98%), 5170 román (44,50%), 792 német (6,81%) és 287 cigány (2,47%) volt. 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlése itt határozta el a Romániához való csatlakozást. Az egyesülést az Egyesülés Múzeumával szembeni volt tiszti kaszinó épületében mondták ki. Az ortodox székesegyházban koronázták román királlyá 1922. október 15-én I. Ferdinándot és feleségét.







Elhelyezkedése
Gyulafehérvár (Románia)
Gyulafehérvár
Gyulafehérvár
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 04′ 35″k. h. 23° 34′ 22″

2016. október 27., csütörtök

Szék / Folytatás a posztban


A település az úgynevezett Erdélyi Mezőségen, a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, hegyoldalakkal, völgyekkel szabdalt, nádasokkal, tavakkal tarkított, kopár vidéken fekszik. A község három nagyobb egységre tagolódik: Felszegre, Csipkeszegre és Forrószegre, melyek élesen elkülönülnek egymástól. Ennek megfelelően a határhasználat is három részre oszlott, és mindhárom faluegységnek megvolt a maga szántóföldje, csordája, nyája, kondája. Az erdőket, tavakat, réteket a község közösen használta.
Szék kiesik a főút- és a vasúthálózatból, zsákfalu – talán ezért is tudta megőrizni oly sokáig a hagyományait. Mivel több völgy találkozásában helyezkedik el, a házak a dombokon és a réteken terülnek el. A központ a református templom, innen indul ki a három utca.
 Szék természetrajzilag illeszkedik a mezőségi tájhoz: erdő kevés van errefelé, azok is a falutól messze helyezkednek el. Korábban jóval több erdőt lehetett találni a környéken, az erdőirtás felerősítette a talajeróziót. A szántóföldek a szikes talaj miatt nem túl termékenyek. Nem véletlen, hogy a mezőgazdaság csak a sóbányászat lehanyatlása után kezdett fellendülni. Szék viszont bővelkedett halastavakban, melyek jól kiegészítették a lakosság élelmezését. Ezek közül kiemelkedik a nagy kiterjedésű Csukás-tó a Szamosújvár felé vezető úton.
Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal, azóta pedig a néprajz szemszögéből tűnik kincsesbányának.
 Szék környékén a sót már a római császárkorban ismerték és bányászták. Ugyanez elmondható a közeli sólelőhelyekről: Désaknáról, Tordáról és Kolozsról is. Dacia provinciában a sóbányák állami tulajdonban voltak, de bérlők művelték és szállították a sót. Úgy tűnik, hogy a sóbányászat a népvándorlás idején is töretlen marad; a későbbi idetelepülő avarok is művelték a környéken a bányákat.
A honfoglaló magyarok 895-ben szállták meg az Erdélyi-medencét. Itt amellett, hogy lakhatásra alkalmas helyeken telepedtek le, elfoglalták a sóbányákat és megkezdték földvárak építését. A későbbi Doboka megye környékét Anonymus szerint Tétény vezér szállta meg, akinek leszármazottja Gyula, Szent István királyunk anyai nagyapja.
Honfoglaló őseink vezetői azután sem mondtak le a sóbányákról, miután a népesség nagy része továbbköltözött. Az erdélyi sóbányák fokozatosan az Árpádok kezébe kerültek. Székről a források 1002-ben tesznek először említést Zeek néven, és valószínűsíthető, hogy már a 11. században központilag művelték itt a sót. Az erdélyi Gyula legyőzése után körülbelül ezidőben juthatott I. István kezébe a széki sóbánya. A sót a középkor kezdetétől a Meszesi kapun át szállították a Tiszáig, ahol hajóra rakták és szétosztották az országban.
Erdélyben, mint ismeretes, nem alakult ki még ekkor olyan megyerendszer, mint az ország középső területén – itt határ ispánságok létesültek. Az egyházszervezés azonban ide is kiterjedt: István királyunk létrehozta a Gyulafehérvár székhelyű erdélyi püspökséget, melynek egyik része a dobokai esperesség.
 A 13. században Doboka megye is belépett abba a folyamatba, amelyet nemesi vármegyék kialakulásának nevezünk, ahol a király egyre inkább elveszítette a tényleges hatalmát. IV. (Kun) László 1279-ben a területet egy nógrádi főúrnak adományozta.
Szolnok-Doboka vármegye monográfiája Szék alapítását IV. Béla király uralkodása (1235-1270) idejére teszi. 1291-ben III. András királyunk egy oklevélben megadja Tordaaknának azokat a jogokat, amelyeket Dés(akna), Szék(akna) és Kolozs is élvezett. Itt a következő kiváltságokról van szó: 1. Csak a király vagy a tárnokmester ítélkezhet felettük. 2. A település erőszakos megszállása és bírság kivetése tilos. 3. Csak a falunagy (villicus) bíráskodhat közöttük. 4. Vámmentes hetivásárt lehet tartani. 5. Az ott élő kereskedők vámmentesek.
A mai református templomot a 13. század közepén ciszterciek építették, gótikus stílusban. Építését ugyanaz az építő- és kőfaragó műhely végezte, mint a kerci templomot és ciszterci monostort (egykori Fogaras vármegye, ma Szeben megye). A templom az 1770-es években leégett, de újjáépítették.
A „kiskirályok” uralma idején ez a terület (mint minden királyi birtok Erdélyben) az erdélyi vajda, Kán László birtokába került, aki azonban hatalma leáldozása után, 1310-ben adta át Dést, Széket és Kolozst I. Károly királynak. 1312-15-ben pápai tizedszedők járták az országot, akik gondos felmérést is készítettek munkájukról. Az ő kimutatásuk alapján Szék egy összegben adózott és átlagosan 112 dénárt fizetett évente.
 Doboka megyében 1332-ig nincs román népességre vonatkozó adat. A román etnikum a 14. századtól fokozatosan szivárog be Erdély területére, a Mezőség területén hamarosan különálló tömböket alkot. Szék viszont magyar többségű falu marad egészen korszakunkig.
1366-ban Széket az a megtiszteltetés érte, hogy maga Nagy Lajos király látogatta meg. A városnak hosszan elhúzódó vitái voltak a szomszédos Bonchidával a határok ügyében, amelyet a király jött elsimítani. Nem tudni pontosan mennyit időzött Széken, de a várban bizonyára járt. Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi a Királydomb nevezetű hely.
Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal. Kamaraispánjainak neve a 14. század második felétől ismeretes. Habár a sóbányászat királyi monopólium, a régiót birtokló főurak rendre ráteszik a kezüket a sóra vagy az abból származó jövedelemre, de ugyanígy az egyház is. A sóbányák jövedelmeit gyakran el is zálogosítják, így az egyház is részesült belőlük. 1326-ban Károly király elismerte, hogy az erdélyi püspök birtokolja a széki akna sótizedét.
Egy 1444-es oklevél szerint, Hunyadi János, akkor már erdélyi vajda, parancsba adja, hogy az ő részére a dési és a széki kamarákból egy tumenia sót adjanak át. Ugyanő, egy 1448-as oklevélben utasításokat ad a máramarosi só vágására, a széki és a dési pecsét őrzőjének személyére, és a só szállítására vonatkozólag. A halastavak jelentőségéről már középkori forrásaink is tudósítanak. Egy 1454-es oklevél szerint Vízaknai Miklós és leányai arra kérik Odwardus dési kamarást, hogy tartózkodjék a Szék város határán lévő halastó bitorlásától, mivel abból ők is részesedni kívánnak. 1471-ben Mátyás király megerősítette Széket eddigi jogaiban. Vagyis ugyanaz a jogköre, mint Kolozsvárnak, Budának és Esztergomnak. 1513-ban keletkezett oklevél tanúsága szerint, a szomszédos Székuláj Szék részeként szerepel. Az oklevél Szék város polgárai és a falu jobbágyai Kendi Gál és Petki Ferenc vasasszentiványi birtokára rontottak, és elhajtották onnan az állatokat. Egy 1523-ban kiadott oklevél arról tudósít, hogy a széki kamarából lopják a király sóját, ezért Daróczy Pál széki alkamarás megbízza Kálnay Andrást, a kolozsmonostori apátság adminisztrátorát, hogy nyomozzon az ügyben.
 1555-ben Széken az ágostai hitvallásúak zsinatot tartottak, ahol a katolikus egyházzal szembeni álláspontot Dávid Ferenc védelmezte (később Erdély unitárius püspöke).
Széket a 16. század második felében a Kendyek birtokolják. Először 1534-ben, Kendy Ferenc kapta meg Szapolyai Jánostól a széki sókamara jövedelmét. A család birtoklását sorban megerősítette Fráter György, János Zsigmond, majd a Báthoryak is. A Kendyek nevét Székkel kapcsolatban az is nevezetessé teszi, hogy a család egyik tagja, Kendy István, aki Báthory Gábor alkancellárja volt, más urakkal összeesküvést szervezett a fejedelem ellen. Kendy Kornisékkal, Kovacsóczy Istvánnal és Sennyei Pongráccal Széket szemeli ki a gyilkosság helyszínéül, de a megbízott merénylő nem tudja teljesíteni a feladatot. A krónikások szerint az összeesküvés megszervezésében a főurak nagyravágyása mellett szerepet játszott a fejedelem nőcsábászsága is. A pártosokat a besztercei országgyűlés fej- és jószágvesztésre ítélte, az ítéleteket Kolozsvárott és Szamosújvárt hajtották végre.
A sóbánya a 16-17. században is jó szolgálatot tett az országnak. Az Erdély történetében olvashatjuk, hogy a széki akna terméke (más sóbányák mellett) segítette az országot, midőn Kücsük pasa 1662-ben külön megsarcolta az erdélyieket.
Az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával természetesen a fejedelmek monopóliuma lett a sóbányászat. 1665-ből fennmaradt a széki sókamara-ispán utasítása: melyben – többek között – a következő rendelkezések születnek: csak a kamaraispántól szabad sót vásárolni, a sóvágók kötelesek hetente bejárni az aknákat, a halastavakat rendben kell tartani, a kamaraházat és a majorságot megfelelően el kell látni. A bérezés megegyezés szerint történik. Az irat megemlíti, hogy a megelőző időszakban több visszaélés történt a sóforgalmazással kapcsolatban.
1717-ben Széket hatalmas szerencsétlenség érte: egy tatártámadás söpört rajta végig, mintegy 100 élő lelket hagyva maga után. Erre a tragédiára emlékeznek a székiek minden év augusztus 24-én, Szent Bertalan napján. Ekkor fogadták meg, hogy öltözékük alapszíne ezentúl a fekete és a piros lesz. A német etnikum ebben az időben tűnt el Székről, habár a német (szász) hatás még ma is megfigyelhető a széki táncokban. A falu benépesítésére Magyarországról és Székelyföldről hoztak betelepülőket, ami a névanyagban is tettenérhető. A románság viszont ekkortájt jelent meg Széken, ha kis számban is, a királyi kincstár és Mikes gróf jobbágyai révén.
1727-ben elkészült a város új úrbére, amely szerint a következő szolgáltatásokkal tartoznak a széki lakosok: a sókamarai épületeket és birtokokat a posztós sóvágókkal együtt kell ellátniuk. A tized felét be kell szállítaniuk a kamaraházba, a halastavakat gondozniuk kell. Cserébe kősót, gabonát, kosztot kaptak.
1787-ben Szék határában egy új település jött létre Kis-Szék néven (ma Săcălaia). Erre azért került sor, mert Szék nem tartozott szolgálattétellel a sóbányának, ezért létre kellett hozni egy jobbágyfalut. Ide már jórészt román nemzetiségűek költöztek.
 Magyarországon a 18-19. században katonai felméréseket végeztek, így Erdélyben is. Ezek a felmérések jól kirajzolják a település szerkezetének alakulását, a község terjeszkedését. Csipkeszeg területe két évszázad alatt egyre nőtt, létrejött a Városvégnek nevezett terület, amely ma már több utcára is tagolódik.
A 19. század elejére a sótermelés Széken gazdaságtalanná vált, jórészt a nagyobb hozamú máramarosi bányáknak köszönhetően. Ezt a helyzetet tetőzte, hogy 1812-ben bányaomlás történt, ami után végleg bedöngölték a járatokat, még a szerszámokat is elásták. Ezzel párhuzamosan Szék folyamatosan lehanyatlik. 1828-ban a dobokai vármegyeházat Székre helyeztették, de nem sokáig volt ott, hamarosan a börtönnel együtt Bonchidára vitték.
Az 1848-49-es eseményekben székiek is részt vettek: Bárdi István vezetésével nemzetőrség alakult, akik a románok ellen bocsátkoztak harcba. Sokan adományokat folyósítottak Kossuth felhívására. A Bem tábornok elől menekülő Urban megsarcolta Széket, és a románokkal fel akarta gyújtatni, de ez nem sikerült.
Az 1876-os megyerendezés értelmében (1876./XXXIII. tc.) létrejött Szolnok-Doboka megye, Dés székhellyel. Szék a szamosújvári járáshoz tartozott. Magyarország Helységnévtárából pontos információkat tudhatunk meg Szék község lakosságára vonatkozólag. Az 1870-es évek elejétől 1910-ig, a Monarchia utolsó népszámlálásáig, Szék demográfiailag nem mutat nagy változásokat. A házak száma nagyjából 700-800 körül mozog, a lakosság száma pedig 2800-3500 főre tehető. Az itt élők túlnyomó többsége magyarajkú, román családok csak elvétve fordulnak elő. Jelentősebb etnikumot képez a cigányság, akik a Cigánysoron (a falu északi részén) élnek, és jellemzően kubikolásból és zenélésből tartják fenn magukat.
Az 1882-es összeírás leltárt ad a településen található infrastruktúráról: posta-takarékpénztár, sósfürdő-részvénytársulat, a vöröskereszt-egylet fiókja, illetve a ferences rend szerzetesháza is működik itt. 1877-ben Széket rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánították. 1890-ben a filoxéra vész Széken is súlyos pusztítást végzett a szőlőtermésben. A járvány előtt mintegy 9-10 hegyen szüreteltek, bár az ebből a szőlőből készült bor eléggé savanyú. Ezután gyümölcsöseket telepítettek, melyek közül túlnyomó többségre tett szert a szilva. Az ebből készült pálinka viszont kiváló minőségű.
1895-ből származó mezőgazdasági statisztikák szerint a falu a következő területekkel rendelkezik (a számok kataszter holdban értendők): szántóföld 4707, kert 183, rét 1690, beültetett szőlő 116, legelő 1435, erdő 1811, nádas 157, nem termő terület 424. Ez összesen 10523 kataszter hold földet jelent.
1899-ben Széket súlyos tűzvész pusztította, melynek áldozata lett a falu nagy része, alig maradt épület, amely ne rongálódott volna meg, ne dőlt volna össze. Ez a szerencsétlenség – a közjogi intézkedéseken kívül – még inkább hozzájárult ahhoz, hogy Szék a községek státuszába süllyedt.
A 20. században megszaporodnak Székkel kapcsolatban a néprajzi adatok. Bartók és Kodály néprajzi kutatásai nyomán, melyek 1905 körül indultak, egyre több kutató felfigyelt az elmúló paraszti világ értékeire. Megkezdődött egy évtizedeken keresztül tartó folyamat, amely azt célozta meg, hogy a Kárpát-medence tárgyi és szellemi népkincsét megőrizzék az utókor számára, és amely az 1970-es években meginduló táncházmozgalomban csúcsosodott ki. Az 1940-es évek elején Lajtha László végezte a széki gyűjtést.
1920-ban, a trianoni békeszerződés értelmében Szék is Románia része lett. 1940-ben – a 2. bécsi döntés értelmében – Erdély északi része a Székelyfölddel együtt visszatért Magyarországhoz. Ehhez a területhez tartozott Szék is, habár a határvonal pár kilométerrel délebbre húzódott. Természetesen az 1947-es párizsi békeszerződés visszacsatolta ezeket a területeket Romániához.

  • Itt született Redmeczi T. János református pap, akinek Bethlen Gáborról írt könyvét 1662-ben Kassán adták ki.
  • Itt született Aranka György 1737. szeptember 15-én; tudományszervező, író, költő
  • Itt született 1878. november 12-én Köpeczi Sebestyén József művészettörténész, heraldikus, festőművész.
  • Itt született és élt Filep Istvánné Győri Klára mesemondó (1899-1975).
  • Itt született 1925-ben Csorba István agrármérnök, gazdasági szakíró
  • Itt élt és halt meg Karsai Mihály vőfélykönyvíró. A ránk marad vőfélykönyvet Hoppál Mihály, neves néprajzkutató adta ki Budapesten.
  • Itt született zabolai Mikes Kelemen honvéd huszár ezredes (1820–1849)

Elhelyezkedése
Szék (Románia)
Szék
Szék
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 55′ 47″k. h. 23° 53′ 46″

Széki lakodalom / Folytatás a posztban


Az erdélyi Szék, a táncházmozgalom mintájául szolgáló község, a Kárpát-medence egyik legjobban kutatott települése. 
A széki lakodalom teljes és részletes bemutatása, a lakodalom egyes mozzanataitól a különféle vőfélyversekig.






Elhelyezkedése
Szék (Románia)
Szék
Szék
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 55′ 47″k. h. 23° 53′ 46″

2016. október 1., szombat

Szent Mihály templom, Kolozsvár / Folytatás a posztban


Erdély második legnagyobb alapterületű temploma a brassói Fekete templom után, amely Kolozsvár főterén, a hajdani Nagypiacon helyezkedik el. 76 méteres tornya (a kereszttel együtt 80 méter) a legmagasabb erdélyi templomtorony.Kelemen Lajos szerint „Kolozsvár legrégibb építészeti műemlékei közül nagyságra, korra, történelmi és művészettörténeti jelentőségre övé az elsőség.Művészetében az északmagyarországi stílus hatása ismerhető fel, de sok részletében az erdélyi helyi jegyek mutatkoznak.
 Entz Géza feltételezése szerint a templom helyén már a 13. században is állt egy szintén Szent Mihályról elnevezett templom; ezt a feltevést az 1959-es restaurálás során az északi falban talált oszlopmaradványok támasztják alá.Az építkezés megkezdésének pontos dátuma nem ismert, de az általánosan elfogadott feltételezés szerint Károly Róbert 1316. augusztus 19-ei oklevelével füg össze, amelyben megerősítette a városnak V. István által adott kiváltságait, többek között a szabad plébános- és bíróválasztás jogát. A város megnövekedett lakossága számára pár éven belül új, tágas templom építését kezdték el.
 A templom több mint száz évig épült, az anyagiakat részben az adakozó polgárság, részben a búcsúk bevétele biztosította. A legrégebbi fennmaradt ezzel kapcsolatos irat 1349-ből származik, amelyben Avignon érseke és tizenöt püspök engedélyezte a búcsút azok számára, akik a Szent-Mihály templom és a Szent Jakab-kápolna világítására és felszerelésére adakoztak.
 Az okirat szövegezéséből kiderül, hogy addig az időpontig a szentély, a hozzá csatlakozó két mellékszentély és a kettős padlásfeljáró már elkészült. A búcsúengedélyt több ízben megújították (1350, 1370, 1397). A 14. század végén a növekvő török veszély miatt a templomot, a cintermet és a temetőt védőfallal kerítették be. Az építkezés befejezése Zsigmond király uralkodása idejére, azaz 1419–1437 közöttre tehető, erre utal az uralkodónak a nyugati főkapu felett elhelyezett magyar királyi, német császári és cseh királyi címere.
 1437-ben, büntetésképpen azért, hogy megnyitották a kapukat a parasztfelkelőknek; a város kiváltságait eltörölték, és csak 1444-ben Szent Mihály napján adták vissza; erre utal a címer feletti Szent Mihály-szobor. A homlokzat befejezése és a torony építése még az 1450-es években is tartott.[A templomot 1489-ben tűzvész károsította, majd Mátyás király uralkodása alatt restaurálták.Mivel felmerült a gyanú, hogy gyújtogatás történt, Mátyás király biztosokat nevezett ki a nyomozásra. A szentély boltozatát 1498-ban újították meg. A helyreállítás hátráltatta a torony befejezését, ezért a városi tanács új adó kivetését rendelte el. A torony építésének időpontját az 1511–1545 közötti időszakra teszik; a tervezett két torony közül csak az északi oldali épült fel. A torony az 1697-es tűzvészben elpusztult és csak 1742-1744 között építették újjá barokk stílusban. Ezt a tornyot 1763-ban villámcsapás és földrengés károsította, ezért le kellett bontani.
 A jelenleg is látható neogótikus torony alapkövét 1837-ben tették le és 1859-ben készült el. A torony alatt eredetileg átjáró volt; ezt a 20. század elején szüntették meAz 1738–1744-es nagy pestisjárvány vége után a főbejárat elé fogadalmi kapuzatot emeltettek. A három bejáratú, diadalkaput, amelyet Szent Mihály és a pestis ellen oltalmazó szentek (Keresztelő Szent János, Evangélista Szent János, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Nepomuki Szent János és Borromeo Szent Károly) szobrai díszítettek, az 1899-es rendezési munkálatok során helyezték át a Szentpéteri templom elé.1916-ban a toronyban 5 harang volt, ebből négyet 1917-ben a hadsereg katonai célokra lefoglalt, de a nagyharngot Hirschler József plébánosnak sikerült visszaszereznie.
 A másik hármat 132 darabra törve ledobták a toronyból. Az új harangokat Honig Frigyes aradi mester készítette, ezeket 1924-ben szentelték fel.Az orgonát 1763-ban Johannes Hahn szebeni mester építette, de többször átépítették. 1990 után az orgonát kibővítették a jövedicsi és a szénaverősi evangélikus templomok orgonáinak felhasználásával, illetve a templomhajóban elhelyezték a vérdi evangélikus templom orgonáját.A templomot 1545-től a protestánsok, 1566-tól 1716-ig két év megszakítással az unitáriusok használták. 1604–1605 között Giorgio Basta császári hadvezér a jezsuiták birtokába adta a lerombolt Farkas utcai templom helyett. 1716. március 30-án Stephan von Steinville császári főparancsnok utasítására katonai erővel elvették az unitáriusoktól és újra a katolikus egyházé lett. A protestánsok alatt a liturgiai berendezések elpusztultak, ezeket a 18. században pótolták. A barokk oltárt 1725-ben emelték, 1728-ban orgonát állítottak fel.A 16. században a védőfal köré vásáros bódékat és boltokat emeltek, amelyet az egyház jó pénzért adott bérbe.
Ezeknek az elbontása már a 18. században felmerült, de csak a 19. században, a Kőváry László vezette bizottság ténykedése nyomán sikerült véghezvinni. 1865-ben elbontották a vámházat, 1886-ban pedig a többi épületet. 1890-re a templom szabadon állt, de az egyház már azt tervezte, hogy négy neogótikus bérházzal veszi körül. A közvélemény felzúdulása miatt sikerült a területet beépítetlenül megőrizni; az egyházat más ingatlanokkal kárpótolták. 1898-ra a templom körül kiaszfaltozott korzót létesítettek, a templom kertjét Pákey Lajos tervezte öntöttvas kerítéssel vették körül. 1956–1957-ben a templom átfogó restaurálására került sor. 2009-ben a templom kertjében Márton Áron püspök szobrát állították fel, Bocskay Vince alkotását.

A Szent Mihály-templom története során számos nevezetes történelmi esemény színhelye volt. Falai között közel ötven országgyűlést tartottak. 1551. július 26-án Izabella királyné itt adta át I. Ferdinánd küldöttének, Castaldo tábornoknak a koronát és koronázási jelvényeket és egyben felmentette a rendeket a hűségesküjük alól – legalábbis Bethlen Farkas későbbi regényes leírása szerint.Az erdélyi fejedelmek közül itt iktatták be Báthory Zsigmondot harmadjára (1601. március 27.) és itt választották fejedelemmé Rákóczi Zsigmondot (1607. február 12.), Báthory Gábort (1608. március 7.) és Bethlen Gábort (1613. október 13.) Amikor Bocskai István holttestét Kassáról Gyulafehérvárra szállították, 1607. február 18-án a gyászmenetet megszakítva a templom előtt állították fel a ravatalt.1944. május 18-án Márton Áron itt mondta el nevezetes beszédét, amelyben elítélte a zsidóüldözést: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.”Az épület nem a tér közepén található, mivel megépítésekor az északi házsor még nem volt kiépülve, így abban az irányban több hely volt.

A háromhajós csarnoktemplom tengelye nem párhuzamos a tér oldalaival, mert a középkori szokás szerint a szentély tengelyvonalát a védőszent neve napján a napfelkelte vonalához tájolták. Alaprajza háromapszisos, a bécsi Szent István-székesegyházéhoz hasonlatos. Hajója 50 m hosszú és 24 m széles; a szentély 20 méter hosszú és 10 méter széles.Nyugati főkapuját Zsigmond király magyar királyi, német császári és cseh királyi címere díszíti, felette Szent Mihály szobrával. Több elmélet született arra nézve, hogy a főkapu miért nem a homlokzat közepén nyílik, de egyiket sem sikerült bizonyítani. Az egyik feltételezés szerint a kaput eredetileg háromnyílásúnak tervezték, egy másik elgondolás ellenben az, hogy a kapu eredetileg a mai orgonakarzat belső vonalában állt és csak a bővítések során hozták a jelenlegi helyére. A kaputól jobbra gót betűs latin felirat a védőszent szobrának elhelyezéséről ad információt: Anno.d[omini].MCCC / XLIII.posita.e[st].h[aec].ymago /huilc.alm[a]e.ec[c]le[s]i[a]e.s[an]cti.mich[-] / aelis.archangeli. A felirat felett egykor Mózes féldomborműve állt, amlyből csak a lábak maradtak meg, illetve a töredékes felirat.
Az északi két kapu, illetve az ünnepi alkalmakkor használt déli kapu kevésbé díszesek.

2016. szeptember 29., csütörtök

Kéménd (Románia) / Folytatás a posztban


 Maros jobb partján, Dévától 23 km-re északkeletre található.

 Külterületén a Coțofeni-kultúrához tartozó cseréptöredékeket és rómaimaradványokat találtak.
Hunyad vármegyei kisnemesi falu volt. 1786-ban 317 lakosának 41%-a volt zsellér, 40%-a nemes és 23%-a jobbágy jogállású. 1808-ban járási székhely.Református gyülekezete 1826-ig alkotott önálló egyházközséget. 1839-ben járási székhely volt.

Nevezetességek

  • Kicsiny református teremtemploma, a hozzá tartozó haranglábbal. Miután1999-ben mennyezete beszakadt, a vakolat alól előbukkantak déli és északi falának az Utolsó ítéletet ábrázoló középkori falfestményei. A déli falat két festmény borítja. Az egyik Szent István, Szent Imre és Szent László korábban is ismert ábrázolása a 15. század elejéről, cirill betűs felirattal, ami talán arra utal, hogy a templomnak akkoriban román kegyura lehetett. A magyar királyok cirill betűs ábrázolására a kristyori és a ribicei ortodox templomban találhatunk szintén 15. század eleji párhuzamot. A másik festmény valószínűleg a 14. század második felében készült, a Pokol látható rajta és egy teljes Utolsó ítélet-freskóból maradt meg. Az elkárhozottak mosolyognak rajta és egy részük török fejfedőt visel. A kép a bögözi református templom Pokol-ábrázolásával rokon. Az északi falon egy valószínűleg 1482-ből való, gótikus Utolsó ítélet-freskó megmaradt vízszintes sávja látható. A műemlékké nyilvánított templomot kolozsvári magyar fiatalok munkájával állították helyre.
  • Egy dombon áll a 19. században épült ortodox fatemplom.
  • Savanyúvízforrás. A vizet egy dévai cég palackozza.


Elhelyezkedése
Kéménd (Románia)
Kéménd
Kéménd
Pozíció Románia térképén
é. sz. 45° 53′ 35″k. h. 22° 59′ 02″