VÁRGESZTES... Folytatáshoz katt a posztra ! :-) Minden megosztást köszönök ! :-)

A rómaiak ittléte a Kr.u. I-V. századokra tehető. Ebből a korból már Várgesztesről is vannak tárgyi emlékek. A középkori várba építve is találtak római kori emlékeket (faragott kövek, szarkofágmaradványokat). Várgesztes és környékének egyik legkorábban megismert római kori emlékei közé tartozik az a két oltárkő, melyet a Székesfehérvári Múzeumban és a környei plébánián őriznek.

2002-ben a településtől északra fekvő szántóföldön a Kuny Domonkos Múzeum (Tata) leletmentése során Kissné Cseh Júlianna ásatásával, késő római település részlete került napvilágra. A feltárás során egy edényégető kemence, s két – kőből és peremes téglából rakott - kemence omladéka került elő. Ez utóbbi két objektum helyét a római kori fazekas anyagnyerő, majd szemetesgödörnek használta, melynek köszönhetően nagy mennyiségű kerámia, köztük sárgás-zöldes és barna mázas korsók, dörzstálak töredékei és téglatöredék került elő. A leletanyag alapján a település a Kr.u. IV. században is lakott volt.

A rómaiak által épített létesítmények a települési utakon kívül, az utak menti őrtornyok – ezek a birodalom hírösszekötését is szolgálták, s belőlük több volt a környéken. Sok veterán telepedett le a település útjaitól távol – de ezekhez lehetőleg elérhető közelségben. Ezért igen gazdag a környéken található szarkofágok sírkövek leletanyaga.

A tatárok pusztításai csak az erdőktől nem védett területeken voltak számottevőek. Így az ősi "Keztus" is megmenekülhetett a tatárok pusztításaitól. A tatárjárás a környező települések 1/3 részét pusztította el. A XII-XIII. sz-ból több okleveles adatot ismerünk. Tudjuk, hogy hazánknak ez a része az ország legsűrűbben lakott területeihez tartozott. Mindez azért lehetséges, mert a földművelés véglegesen tért hódított, kialakultak a feudális viszonyok, közel volt a királyi székhely – Fehérvár- Esztergom –, jók voltak a forgalmi viszonyok. Itt és a közelben több fontos útvonal haladt át a Vértesen.

Gróf Eszterházy József nevéhez fűződnek a gesztesi és tatai uradalomban eszközölt betelepítések. Ezek esetében az volt az irányelv, hogy kellő számú munkaerőt nyerjen az uradalom, és főleg katolikus vallásúak legyenek a telepesek. A telepítés nem történt egyszerre még egy és ugyanazon helységben sem. A főtelepítés kb. 1733-1745 között zajlott. A gesztesi telepesek 1735-ben érkeztek Frankenből és Elszászból. FA falut ekkor még Puszta-gesztes néven emlegették. Az 1770-es években az újonnan érkezők bajor nyelvterületről jöttek. Sajnos sok eltérés mutatkozik mind az oklevelekben, mind pedig az anyakönyvi kivonatokban, így a származás a legtöbb esetben vitatott.

Az 1747. évi kozmai vizitáció során a vizitátor személyesen látogatott el Gesztesre. Látogatása alatt a következőket állapította meg: „Egy idősebb uradalmi asszonyság lakik itten hozzátartozóival és szolgaszemélyzetével, a helységben nincsen templom, sem kápolna, nincsen harang még temető sincsen, hanem halottjaikat átviszik Kozmára. Minden itt lakó katolikus. A plébánosnak évente 6 forintot fizetnek kézpénzben és az adódó stólát, azonkívül semmit sem. Vasárnap és ünnepnap nem a plébániára mennek istentiszteletre /ámbár meghagyta nekik a plébános/, hanem Majkra a kamanduli atyákhoz, mert az közelebb.” Az első kápolnát 1796-ban kezdhették el megépíteni. Az uradalmi főintéző Bezerédi közbenjárásával ingyen kapták meg az építkezéshez szükséges anyagokat.

A várgesztesi népviselet

A férfiak fekete gyapjúból kötött alsó kabátkára /Gstricki Jankal/ húzták a fekete posztókabátot, amihez ugyancsak fekete, feszesen álló csizmanadrágot viseltek és lapos, keskeny karimájú fekete filckalapot. Ez volt a férfiak, legények vasárnapi és ünnepi viseletük. Magyar behatásra zsinóros nadrágot is hordtak. Csizmanadrág helyett azonban a pantalló is gyakori volt. A fiúgyerekek különben is pantallóban jártak. Hétköznapokon nagyok és kicsik egyaránt kötényt is szívesen viseltek, főként kék színűt. Hétköznapon csak erdőn és vizes helyen viseltek csizmát. Különben papucsban jártak. Télen az úgynevezett fatalpú klumpában /Klumpa, Huüzschloppn, Holzschlappen/. Ezt házilag készítették, és melegen tartotta a lábat. A magyarok ezt különben csoszogónak mondják. Azonban a szoba vagy konyhaajtó előtt mindig levetették és a mindig készen álló bőrpapucsba bújtak. Bent csak ebben jártak. Idegen házban is az ajtón kívül hagyták és vastag zsekliben mentek be. A zseklit az asszonyok fehér gyapjúból kötötték télen.

Az asszonyok vasárnapon és ünnepnapon Jankerlnek nevezett blúzt viseltek, amihez keményített /gstiakti/ alsószoknyát és fekete felsőszoknyát hordtak csipkés fekete köténnyel. A fejükre fekete kasmírkendőt /Kaschmiatiachl, Koupfiachl/ kötöttek. Egy másik fekete, kék, barna vagy sárga színű kasmírkendőt, pedig a Jankerl alatt a nyakuk köré téve, mellükön keresztbefektették, és a hátukon kötötték meg olyanformán, hogy két csücske a Jankerl alól hátul ráesett a szoknyára. Ez festőibbé tette az öltözetet. Ehhez fehér gyapjuzeklire csizmacipőt /Stieflschuach/ húztak. Így azonban csak vasárnapokon és ünnepnapokon jártak. Hétköznapokon ők is klumpában és bőrpapucsban, világosabb színű ruhában és egyszerűbb kendőben jártak. Néhanapján főkötőt is viseltek. A hajukat hátul kontyba rakták a kendő alatt.
A nagy leányok, kicsinyek is hajukat széles fonatokban /pradgflechti Zeipf/ koszorúban tűzték a fejük köré és díszként még erős, szép szarufésűt tűztek bele. Ehhez asztán kendőt nem viseltek. Sűrű gombsorral ellátott blúzuk /Jankerl, Jopperl/ még feszesebb volt. Szoknyájuk /Kihl/ az egyes ünnepek, vasárnapok titkának megfelelően változott. Ezért például pünkösdkor pirosat húztak fel. Szerették a rendes vasárnapokon is váltogatni. A keményített ingnyak feszesen állott ki a Jopperl alól. Nyakukon 3-4 soros üveggyöngyöt hordtak. A kiválóbb napokon, így úrnapján is, a leányok Jankerl vagy Jopperl helyett színes virágokkal mintázott fekete bársonylajbli /mellényke/ mellé feszes, rövid ujjú, csipkés fehér inget hordtak és széles fehér kötényt /weisspradi Fiatta/ kötöttek a színes szoknyára. A kicsinyek kisebb kivitelben ugyanígy voltak öltözve, mint a nagyleányok.

Az idősebbek nagyobbrészt még a régi viseletben jártak. Kasmírkendőt azonban már ritkán használtak és a Jankerl helyett inkább Joppelt viseltek. A fiatalabbak és a leányok már a modern divatot követték. A legfiatalabbak közt már egyesek a legszélsőségesebb, kereszténynek éppen nem mondható divatnak hódoltak. Az iskolás leányok között azonban még akadt, aki szép hajfonatot viselt, de nem tűzték már a fejükre. A legények mind, de a férfiak is nagyobbrészt már csak pantallóban jártak.

Forrás: Weisz János, Rabazzi Stepancsics Gusztáv, Kisné Cseh Julianna

1526-ban a törökök már az ország területén vannak. Mohácsi vereségünk után az ország nyitva állt előttük, s míg Buda felé vonult számottevő ellenséggel nem találkozott, így kedvére fosztogathatta az útjába eső falvakat, várakat. 1541-ben csellel elfoglalja Budát és megszállja az ország középső területét, az ország három részre szakadt. Ebben az időszakban a legnagyobb megpróbáltatásokat a végek élik. Végekhez elsősorban a Királyi Magyarország és a Török Hódoltság határvonala tartozott. Ezen területeknek időről-időre át kellett szenvedniük a gazdaváltásokat, az átvonuló seregek kegyetlenkedéseit, pusztításait, állataik elhajtását és a rendszeres adóztatást, amit a törökök és a magyarok gyakran egy időben szedtek be.

A község e sanyarú sorsú végekhez tartozott, ám ekkor még Gesztest nem tudták feldúlni, kirabolni, a vár védelmet adott az ittlakóknak. Azonban 1543-ban, mikor Szolimán szultán a Dunántúl meghódítására indult,  elfoglalta Esztergomot, s egyúttal Tata és Gesztes is a birtokába került. 1556-ban Slam gróf keresztény seregei sikeresen visszafoglalják a tatai várat. Gesztes várának török őrsége erre a hírre feladja a várat, és Esztergomba menekült, így Gesztes várát bajvívás nélkül foglalhatta  vissza Slam gróf.

1558-ban Hamza bég seregei elfoglalták Tata várát, majd Gesztes felé fordultak. A várat ekkor 36 magyar vitéz védte így a bég seregének nem jelentett gondot a vár bevétele. 1559-ben újra magyar kézen a vár, és ott is marad 1566-ig. Ekkor a török ostromot nem állva ismét török kézre került és a Török Hódoltság területéhez tartozott.

1588-ban „bravúrosan” visszafoglalják a magyarok. A visszafoglalásról a következőket tudjuk: 1588. nov. 9-én Gregoróczy Vince győri, Huszár Péter pápai kapitány portyára indult 2000 emberrel. A portyázókhoz csatlakozik a komáromi Radics vajda, aki szolgált Gesztes várában, és jó helyismerettel rendelkezett. Több napi kémkedés után végül is Radics helyismeretére hagyatkozva az éj leple alatt megrohanták a kapukat. Mire a törökök álmukból felriadva ágyúikat elsüthették volna a magyarok már az udvarokon voltak. A törökök a túlerőt nagynak látva a megadás feltételeiről kezdtek alkudozni. E vereség után a budai pasa a békeszerződés megszegőinek titulálta a magyarokat és visszakövetelte a várat, amit Radics, királyi nyomásra kénytelen volt átadni.

Az 1866-os év kolerajárványa Gesztest sem kímélte, nehéz esztendő volt ez a község életében, mely sok áldozatot követelt.

A II. világháború utolsó szakaszában Gesztes is hadszíntérré lett. 1944 vége felé lépték át az orosz seregek a Dunát. A III. Ukrán arcvonal 1944. december 20-án északról, Bicske irányából elérte a Vértes térségét, s 1944. karácsony hajnalán Gesztest is. Miután megtudták, hogy a legközelebb állomásozó német és magyar katonaság Környén állomásozik, tovább álltak.

Körülbelül január 3-án német repülők bombázták a falut. Különösen a mai Petőfi Sándor utca erdő melletti részét érte találat. Nem is annyira a házakat keresték, mint az elszállásolt szovjet katonaságot. A lakosság körében nem volt veszteség, azonban több szovjet katona vesztette életét az erdőben. Az emberek a megmaradt állatállomány egy részét úgy mentették, hogy éjnek idején kihajtották az erdő járatlan tájaira.

Január 5-én kihirdette az orosz parancsnokság, hogy másnap a falu minden férfi lakosa 15-55 éves korig jelentkezzen háromnapos robotra. Abban a tudatban, hogy munkára mennek, megjelentek mindannyian. Akkor ötös sorokba állították őket és elindultak velük Vértessomlóra gyalog. Végül Baján rakták az akkor már néhány ezres tömeget vonatra. 50 embert egy-egy vagonba, a vagonokat lezárták. Temesvárig vitték őket, ahol barakkokban kaptak helyet, majd Szegedre szállították őket. Az útról sokan sohasem tértek haza.

Hollókő / Folytatás a posztban

Hollókő egy község Nógrád megyében, a Szécsényi járásban. Magyarország egyetlen olyan faluja, amely szerepel az UNESCO világörökség listáján, és így világszerte ismert. A Világörökség Bizottság 1987-ben a magyarországi várományos helyszínek közül Budapest mellett elsőként a Nógrád megyei palóc falut, Hollókőt vette fel a Világörökség listájára. A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentőségnek Hollókő azzal tesz eleget, hogy a 17–18. században kialakított falu a tradicionális építészet és a 20. századot megelőző falusi élet olyan, páratlan példája, amelyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Hollókő napjainkra sem vált szabadtéri múzeummá: mindmáig élő, lakott település. Hagyományőrző lakói a legtöbb épületet most is rendeltetésszerűen használják.

A falu Nógrád megye középső részén Szécsénytől délkeletre, Pásztótól északnyugatra, a Cserhát hegységben épült. A mindössze pár száz fős település ófaluja a világörökség része. A falu közúton Szécsény felől a 22-es főútról vagy a 21. számú főútról Pásztó előtt lehajtva a 2122-es számú mellékúton közelíthető meg – erről ágazik ki a bekötő 21146-os közút. Hollókő központjában működik 1964 óta az a falumúzeum, amely egy jellegzetes palóc parasztcsalád életmódját, lakását, bútorait viseletét és gazdasági eszközeit mutatja be.

A falu története a 13. századig nyúlik vissza, a tatárjárás után épült fel a Szár-hegy vára. A sziklára épített erődítmény nevére egy régi legenda ad magyarázatot. Eszerint bizonyos Kacsics András – a 12. századtól ténylegesen a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak – elrabolta és épülő várába zárta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát. Az asszony dajkája azonban „boszorkány” volt, és szövetkezett az ördöggel, akit rávett, hogy fiait változtassa hollóvá. Az ördögfiak az erődítményt kőről kőre lebontva kiszabadították az asszonyt, majd – becsületükre legyen mondva – nem szórták szerteszét a köveket, hanem egy közeli sziklán új várat raktak belőlük. Ez a vár lett Hollókő, az alatta elterülő falu pedig a várról kapta nevét. Egy hasonló monda szerint egy gőgös nemesúr kezdte el építeni a várat a hegytetőn. Még nem volt vele készen, amikor asszonyt rabolt magának és felvitte a félkész várába. Azonban az asszonynak volt két idomított hollója és ezek éjszakánként elhordták a köveket amiket a kőművesek nappal felraktak. A vár csak akkor épült fel, amikor a rabságban tartott asszony visszakapta szabadságát.

Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a 14. század első felében egyházas hely volt. Eredetileg valószínűleg a vár nyugati oldalán lehetett – legalábbis az iratok alapján a szent Mártonnak szentelt római katolikus plébánia 1342-ben ott állt. A középkori Pusztatemplom helyét, amit a lakosság Előttyinek nevez, 1969-ben tárták fel. A Pusztavár, Pusztatemplom, Pusztaszőlők helynevek valószínűleg a tatárjárás után alakultak ki.

A török időkben sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett: 1715-ben mindössze három adóköteles háztartásról szólnak a vármegyei összeírások. Újratelepítése hamarosan megtörténhetett, hiszen 1720-ban már nemes községként szerepelt a nyilvántartásban (ez azt jelentette, hogy lakói mentesültek az adófizetés kötelezettsége alól). A környék kedvezőtlen termőhelyi adottságai miatt hosszú időre megrekedt a település fejlődése. A várral szembeni, kisparcellás szőlőterületet 1860-ban alakították ki tagosítással: a falu alig 1200 magyar holdnyi (41 hektáros) határát a jobbágyfelszabadítás után 687 paraszti kisbirtokra szabdalták fel.

A településen többször pusztított tűzvész, mivel a házakat fából építették, alapozás nélkül, és könnyen gyulladó zsúptetővel fedték, a szabad tűzhelyek felett pedig kémény helyett csak füstlyukakon szellőztettek. Az 1909-es nagy tűzvész jelentette a fordulópontot: az immár vályogfalú házakat kőalapra emelték, és szarufás tetőszerkezettel, cserépzsindellyel fedték, megőrizve eredeti formájukat. A századelő hangulatát, az ősi palóc népi építészeti stílus emlékeit magán viselő Ófalu 1911-re nyerte el mai arculatát.

Hollókő a térséget jellemző, egyutcás falutípust képvisel, melynek alapszerkezetét a központi útra merőlegesen, keskeny szalagtelkeken elhelyezkedő házak kettős vonala jelenti. A palóc településeken a nagycsaládok szokás szerint egyetlen telekre építkeztek, és a család létszámának növekedésével az utcára néző első ház mögött egyszerűen egy újat emeltek. A falu központjában, a domb tetején kialakított „szigeten” áll a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, melyet 1889-ben közadakozásból építettek. Az épület kivételesen jó állapota és egyszerűségéből fakadó szépsége miatt valóságos kis ékkő.
A ma nem egészen 400 lelket számláló település közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába – ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok („hambitusok”) szegélyezik.

• Múzeumok

Falumúzeum (Kossuth u. 82.):Bemutatja a 20. század eleji tipikus hollókői házbelsőket. Látható az eredeti, háromosztatú parasztház szerkezete. Az ide látogatók megtekinthetik a hajdani lakosok életvitelével kapcsolatos berendezéseket, eszközöket. Időszakosan látogatható: április 1-jétől október 31-ig.

Postamúzeum(Kossuth u. 80.): A Postamúzeum hollókői kiállítóhelye. A palócföld postája című állandó kiállítás két szobában mutatja be a több megyére kiterjedő néprajzi csoport, a palócság postahálózatának fejlődését és a velük összefüggő postai emlékeket. Ezek képeslapok, bélyegek és bankjegyek, amelyeken a jellegzetes palóc tájakat, embereket és viseletüket örökítették meg.

Vármúzeum (Várdomb): Több helyszínen mutatja be a vár helyreállításának terveit, és a vár rekonstrukciós munkákat. Bemutatják a feltáráskor megtalált eszközöket. Látható a panoptikum, ahol a 13. századi várurat és családját jelenítik meg. A fegyverteremben a 11. századtól a 16. századig terjedő időszak hadviselési eszközeit tárja elénk.

A népi építészet jellegzetes alkotásai a palócházak, amelyek az ismert hármas tagolásukkal (tisztaszoba vagy ház, a pitvar és a kamra), jellegzetes díszítéseikkel, a ház homlokzatának alakításával az Ipoly és a Cserhát vidékén sokfelé láthatók még.

Népviselete

A hollókői népviselet a mai napig élőnek tekinthető, de már csak a vasárnapi szentmisékre, jeles ünnepek alkalmából veszik fel a lányok és az asszonyok, a férfiak a 20. század közepe óta nem hordják. Az ünnepi felsőruházat valaha a család anyagi helyzetét is tükrözte, egyben öröklődő vagyontárgy volt. A viselet a családi állapotot kifejező főkötő, az ingváll és a sok alsószoknya. Utóbbiból munkához kettőt, ünnepeken akár húszat is felvettek a hollókői nők. Az ingváll több rétegű ruhadarab: vászon, gyolcs, selyem, végül tüll ujjat illesztettek össze, s az egészet együtt bíbor ingvállnak hívták.Kenderből szőtt vászonnal varrták viseleteik jelentős részét, az ágyneműt, az asztalterítőt, törülközőt, a tarisznyát. Erre a gazdasági kényszerűség is rávitte a palóc asszonyokat. A hagyományosodó kismesterségek, a művészi, díszítő szándék gyakorlása az önkifejezés egyetlen, lehetséges eszköze volt.

Fesztiválok, népi rendezvények

Minden évben megrendezik a „Palóc Szőttes” folklór fesztivált augusztus 19-20-án. A bemutatkozó magyar és szlovák népi együttesek nagyszámú szereplője mellett sok ezer érdeklődő, látogató turista eljön megtekinteni a vonzó tájat és a változatos, színpompás programokat.

Nevezetességei

• Ófalu (Kossuth utca és Petőfi utca) falurezervátum, amely 56 védett épületet foglal magában.
• Falumúzeum Hollókőn (Kossuth Lajos utca 82.)
• Postamúzeum
• Hollókői Tájház
• Babamúzeum
• Szövőházak (Kossuth Lajos utca 92. és 94.)
• Kelemen Ferenc fafaragó kiállítása és háza (Petőfi u. 2.)
• Katolikus templom (a 19. század végén épült, fatornyos épület, ami 1909-ben megégett a faluval együtt)
• Hollókői vár
• Hollókői Tájvédelmi Körzet

Elhelyezkedése

Hollókő Pozíció Magyarország térképén

é. sz. 47° 59′ 46″, k. h. 19° 35′ 31″Koordináták: é. sz. 47° 59′ 46″, k. h. 19° 35′ 31″térkép ▼

Hollókő Pozíció Nógrád megye térképén

Nagykarácsony / Folytatás a posztban

Nagykarácsony község Fejér megyében, a Dunaújvárosi járásban. Országos ismertséget ad a településnek, hogy a karácsonyi ünnep előtt különleges ünnepi képeslapot lehet küldeni, melyet ez alkalomra szóló postai bélyegző lenyomattal érvényesít a postahivatala.

 Római katolikus templom

Fejér megye déli részén, a Mezőföldön fekvő település. Baracs 10 km, Sárbogárd 14 km, Cece 19 km, Dunaújváros 19 km, Solt 23 km távolságra található.

Vasúton a Mezőfalva–Rétszilas-vasútvonalon érhető el Nagykarácsony.

 A zirci ciszterci apátság címere a templomon

A település történelme a Magyarországon megtelepedett kunokhoz kapcsolódik. A vad életformához szokott népnek idegen volt az amit a keresztény tanok hirdettek és ragaszkodtak a pogányságukhoz. Ezért a nagyurak ellenségesen fogadták őket és kiűzték őket az ország területéről.

A településről az első írásos emlék a 13. századból maradt fenn, IV. Béla király idejéből.

A tatárjárás után a kunokat IV. Béla ismét visszatelepítette. Az uralkodása alatt sikerült a megkeresztelkedésük és a kunok 7 nemzetsége 7 székké szerveződött. Egy részük Előszállás, Karácsonyszállás és Perkáta térségében lelt új otthonra.

A legeltető, pásztorkodók, állattenyésztéssel foglalkozó nomádokra jellemző életmódot 2 évszázadon keresztül űzték.

 Vadászlak

Az 1702-es összeírás szerint Karácsonyszállás, mint falu szerepel. Ebben az időben Magyarországon kisebb cisztercita kolostorok épültek, így az 1750-es évek környékén kápolna létesült. Az 1800-as évektől a rend már a Zirci apátság szervezetében működött.

Marhapásztorok, summások, cselédek építették az első tanyákat. Ősz táján a nyájat áthozták a Dunán Előszállás környékére és karácsonyig itt legeltették állataikat. Ekkor összegyűltek Karácsonyszálláson és ünnepeltek. Az uradalmi intéző ellenőrizte, eleget tesznek-e vallási kötelezettségeiknek. Erre az apát külön rendeletet is hozott létre. Máig is élő népszokást hagytak a helybéliekre, a pásztorkodást.

A falu 1952-ben alakult Előszállás község (Nagy)Karácsonyszállás nevű részéből és néhány közeli pusztából, majorságból. A szállások, pedig 1953-ban végleg megszűntek. Az egykori summások Heves megyéből a jó termőföldjéről ismert Nagykarácsonyba települtek, így a letelepültek és a őslakosok egy falu hoztak létre.

Ekkor dőlt el a keresztség. Így lett a kis falu neve Nagykarácsony.

 Népi lakóház

A Magyar Posta minden karácsonyi ünnep előtt – az ország minden részéből érkező – postai képeslapot különleges (alkalmi) postai bélyegző lenyomattal lát el az ideiglenesen működő postahivatali részlegben.

 Magtár, épült 1896-ban

A Magyar Posta 1994-ben alkotópályázatot tűzött ki általános iskolások részére "Tervezz karácsonyi bélyeget!" címmel. A győztesek jutalma a díjak mellett nagykarácsonyi táborozás volt a következő esztendőben. Ekkor született meg az ötlet, hogy a magyar Mikulás Nagykarácsonyban lakjon. Így, a nagykarácsonyi önkormányzat és a Magyar Mikulás Alapítvány együttműködésével egy üresen álló épületet béreltek ahol 1995-ben megnyílt a Mikulás ház.

A Mikulásház az első években nagy sikert aratott, mivel az 1 hónapig működő Mikulásházat 2500-an látogattak meg az ország minden tájáról. Ezután a ház látogatottsága folyamatosan nőtt, 1996-ban 6000-en, 1997-ben pedig 10000-en látogattak el a Mikulás otthonába.2006-ban a Mikulásházhoz kapcsolódó programsorsorozat elérte a 15000 főt, vagyis a befogadóképességének a mezsgyéjét. Azóta a létszám döntően nem változott, a megnövekedett kereslet kielégítésére azonban szükségessé vált a projekt kibővítésnek az előkészítése. Részben a ház sikerének köszönhető hogy Nagykarácsony lett a Mikulás-levelezés központja.

2010. november 5-én 250 gyermeket vártak szeretettel a nagykarácsonyi Mikulásháznál, akiket a vörösiszap katasztrófa és a 2010-es árvizek érintetek. A gyerekek egész napos programsorozaton vehettek részt, ahol bekukkanthattak a Mikulás dolgozószobájába, bohóc- és varázslóműsor, bábjáték, játszóház szórakoztatta őket, valamint elsőként próbálhatták ki a szalmalabirintust. A gyerekek kiderítették, hogy a magyar Mikulásnak nem rénszarvasai, hanem dámvadjai vannak, továbbá, hogy a kedvenc étele a nokedli pörkölttel.

Óvoda

Elhelyezkedése

Nagykarácsony Pozíció Magyarország térképén

é. sz. 46° 52′ 010″, k. h. 18° 46′ 25″Koordináták: é. sz. 46° 52′ 010″, k. h. 18° 46′ 25″térkép ▼

Nagykarácsony Pozíció Fejér megye térképén

Szék / Folytatás a posztban

A település az úgynevezett Erdélyi Mezőségen, a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, hegyoldalakkal, völgyekkel szabdalt, nádasokkal, tavakkal tarkított, kopár vidéken fekszik. A község három nagyobb egységre tagolódik: Felszegre, Csipkeszegre és Forrószegre, melyek élesen elkülönülnek egymástól. Ennek megfelelően a határhasználat is három részre oszlott, és mindhárom faluegységnek megvolt a maga szántóföldje, csordája, nyája, kondája. Az erdőket, tavakat, réteket a község közösen használta.

Szék kiesik a főút- és a vasúthálózatból, zsákfalu – talán ezért is tudta megőrizni oly sokáig a hagyományait. Mivel több völgy találkozásában helyezkedik el, a házak a dombokon és a réteken terülnek el. A központ a református templom, innen indul ki a három utca.

 Szék természetrajzilag illeszkedik a mezőségi tájhoz: erdő kevés van errefelé, azok is a falutól messze helyezkednek el. Korábban jóval több erdőt lehetett találni a környéken, az erdőirtás felerősítette a talajeróziót. A szántóföldek a szikes talaj miatt nem túl termékenyek. Nem véletlen, hogy a mezőgazdaság csak a sóbányászat lehanyatlása után kezdett fellendülni. Szék viszont bővelkedett halastavakban, melyek jól kiegészítették a lakosság élelmezését. Ezek közül kiemelkedik a nagy kiterjedésű Csukás-tó a Szamosújvár felé vezető úton.

Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal, azóta pedig a néprajz szemszögéből tűnik kincsesbányának.

 Szék környékén a sót már a római császárkorban ismerték és bányászták. Ugyanez elmondható a közeli sólelőhelyekről: Désaknáról, Tordáról és Kolozsról is. Dacia provinciában a sóbányák állami tulajdonban voltak, de bérlők művelték és szállították a sót. Úgy tűnik, hogy a sóbányászat a népvándorlás idején is töretlen marad; a későbbi idetelepülő avarok is művelték a környéken a bányákat.

A honfoglaló magyarok 895-ben szállták meg az Erdélyi-medencét. Itt amellett, hogy lakhatásra alkalmas helyeken telepedtek le, elfoglalták a sóbányákat és megkezdték földvárak építését. A későbbi Doboka megye környékét Anonymus szerint Tétény vezér szállta meg, akinek leszármazottja Gyula, Szent István királyunk anyai nagyapja.

Honfoglaló őseink vezetői azután sem mondtak le a sóbányákról, miután a népesség nagy része továbbköltözött. Az erdélyi sóbányák fokozatosan az Árpádok kezébe kerültek. Székről a források 1002-ben tesznek először említést Zeek néven, és valószínűsíthető, hogy már a 11. században központilag művelték itt a sót. Az erdélyi Gyula legyőzése után körülbelül ezidőben juthatott I. István kezébe a széki sóbánya. A sót a középkor kezdetétől a Meszesi kapun át szállították a Tiszáig, ahol hajóra rakták és szétosztották az országban.

Erdélyben, mint ismeretes, nem alakult ki még ekkor olyan megyerendszer, mint az ország középső területén – itt határ ispánságok létesültek. Az egyházszervezés azonban ide is kiterjedt: István királyunk létrehozta a Gyulafehérvár székhelyű erdélyi püspökséget, melynek egyik része a dobokai esperesség.

 A 13. században Doboka megye is belépett abba a folyamatba, amelyet nemesi vármegyék kialakulásának nevezünk, ahol a király egyre inkább elveszítette a tényleges hatalmát. IV. (Kun) László 1279-ben a területet egy nógrádi főúrnak adományozta.

Szolnok-Doboka vármegye monográfiája Szék alapítását IV. Béla király uralkodása (1235-1270) idejére teszi. 1291-ben III. András királyunk egy oklevélben megadja Tordaaknának azokat a jogokat, amelyeket Dés(akna), Szék(akna) és Kolozs is élvezett. Itt a következő kiváltságokról van szó: 1. Csak a király vagy a tárnokmester ítélkezhet felettük. 2. A település erőszakos megszállása és bírság kivetése tilos. 3. Csak a falunagy (villicus) bíráskodhat közöttük. 4. Vámmentes hetivásárt lehet tartani. 5. Az ott élő kereskedők vámmentesek.

A mai református templomot a 13. század közepén ciszterciek építették, gótikus stílusban. Építését ugyanaz az építő- és kőfaragó műhely végezte, mint a kerci templomot és ciszterci monostort (egykori Fogaras vármegye, ma Szeben megye). A templom az 1770-es években leégett, de újjáépítették.

A „kiskirályok” uralma idején ez a terület (mint minden királyi birtok Erdélyben) az erdélyi vajda, Kán László birtokába került, aki azonban hatalma leáldozása után, 1310-ben adta át Dést, Széket és Kolozst I. Károly királynak. 1312-15-ben pápai tizedszedők járták az országot, akik gondos felmérést is készítettek munkájukról. Az ő kimutatásuk alapján Szék egy összegben adózott és átlagosan 112 dénárt fizetett évente.

 Doboka megyében 1332-ig nincs román népességre vonatkozó adat. A román etnikum a 14. századtól fokozatosan szivárog be Erdély területére, a Mezőség területén hamarosan különálló tömböket alkot. Szék viszont magyar többségű falu marad egészen korszakunkig.

1366-ban Széket az a megtiszteltetés érte, hogy maga Nagy Lajos király látogatta meg. A városnak hosszan elhúzódó vitái voltak a szomszédos Bonchidával a határok ügyében, amelyet a király jött elsimítani. Nem tudni pontosan mennyit időzött Széken, de a várban bizonyára járt. Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi a Királydomb nevezetű hely.

Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal. Kamaraispánjainak neve a 14. század második felétől ismeretes. Habár a sóbányászat királyi monopólium, a régiót birtokló főurak rendre ráteszik a kezüket a sóra vagy az abból származó jövedelemre, de ugyanígy az egyház is. A sóbányák jövedelmeit gyakran el is zálogosítják, így az egyház is részesült belőlük. 1326-ban Károly király elismerte, hogy az erdélyi püspök birtokolja a széki akna sótizedét.

Egy 1444-es oklevél szerint, Hunyadi János, akkor már erdélyi vajda, parancsba adja, hogy az ő részére a dési és a széki kamarákból egy tumenia sót adjanak át. Ugyanő, egy 1448-as oklevélben utasításokat ad a máramarosi só vágására, a széki és a dési pecsét őrzőjének személyére, és a só szállítására vonatkozólag. A halastavak jelentőségéről már középkori forrásaink is tudósítanak. Egy 1454-es oklevél szerint Vízaknai Miklós és leányai arra kérik Odwardus dési kamarást, hogy tartózkodjék a Szék város határán lévő halastó bitorlásától, mivel abból ők is részesedni kívánnak. 1471-ben Mátyás király megerősítette Széket eddigi jogaiban. Vagyis ugyanaz a jogköre, mint Kolozsvárnak, Budának és Esztergomnak. 1513-ban keletkezett oklevél tanúsága szerint, a szomszédos Székuláj Szék részeként szerepel. Az oklevél Szék város polgárai és a falu jobbágyai Kendi Gál és Petki Ferenc vasasszentiványi birtokára rontottak, és elhajtották onnan az állatokat. Egy 1523-ban kiadott oklevél arról tudósít, hogy a széki kamarából lopják a király sóját, ezért Daróczy Pál széki alkamarás megbízza Kálnay Andrást, a kolozsmonostori apátság adminisztrátorát, hogy nyomozzon az ügyben.

 1555-ben Széken az ágostai hitvallásúak zsinatot tartottak, ahol a katolikus egyházzal szembeni álláspontot Dávid Ferenc védelmezte (később Erdély unitárius püspöke).

Széket a 16. század második felében a Kendyek birtokolják. Először 1534-ben, Kendy Ferenc kapta meg Szapolyai Jánostól a széki sókamara jövedelmét. A család birtoklását sorban megerősítette Fráter György, János Zsigmond, majd a Báthoryak is. A Kendyek nevét Székkel kapcsolatban az is nevezetessé teszi, hogy a család egyik tagja, Kendy István, aki Báthory Gábor alkancellárja volt, más urakkal összeesküvést szervezett a fejedelem ellen. Kendy Kornisékkal, Kovacsóczy Istvánnal és Sennyei Pongráccal Széket szemeli ki a gyilkosság helyszínéül, de a megbízott merénylő nem tudja teljesíteni a feladatot. A krónikások szerint az összeesküvés megszervezésében a főurak nagyravágyása mellett szerepet játszott a fejedelem nőcsábászsága is. A pártosokat a besztercei országgyűlés fej- és jószágvesztésre ítélte, az ítéleteket Kolozsvárott és Szamosújvárt hajtották végre.

A sóbánya a 16-17. században is jó szolgálatot tett az országnak. Az Erdély történetében olvashatjuk, hogy a széki akna terméke (más sóbányák mellett) segítette az országot, midőn Kücsük pasa 1662-ben külön megsarcolta az erdélyieket.

Az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával természetesen a fejedelmek monopóliuma lett a sóbányászat. 1665-ből fennmaradt a széki sókamara-ispán utasítása: melyben – többek között – a következő rendelkezések születnek: csak a kamaraispántól szabad sót vásárolni, a sóvágók kötelesek hetente bejárni az aknákat, a halastavakat rendben kell tartani, a kamaraházat és a majorságot megfelelően el kell látni. A bérezés megegyezés szerint történik. Az irat megemlíti, hogy a megelőző időszakban több visszaélés történt a sóforgalmazással kapcsolatban.

1717-ben Széket hatalmas szerencsétlenség érte: egy tatártámadás söpört rajta végig, mintegy 100 élő lelket hagyva maga után. Erre a tragédiára emlékeznek a székiek minden év augusztus 24-én, Szent Bertalan napján. Ekkor fogadták meg, hogy öltözékük alapszíne ezentúl a fekete és a piros lesz. A német etnikum ebben az időben tűnt el Székről, habár a német (szász) hatás még ma is megfigyelhető a széki táncokban. A falu benépesítésére Magyarországról és Székelyföldről hoztak betelepülőket, ami a névanyagban is tettenérhető. A románság viszont ekkortájt jelent meg Széken, ha kis számban is, a királyi kincstár és Mikes gróf jobbágyai révén.

1727-ben elkészült a város új úrbére, amely szerint a következő szolgáltatásokkal tartoznak a széki lakosok: a sókamarai épületeket és birtokokat a posztós sóvágókkal együtt kell ellátniuk. A tized felét be kell szállítaniuk a kamaraházba, a halastavakat gondozniuk kell. Cserébe kősót, gabonát, kosztot kaptak.

1787-ben Szék határában egy új település jött létre Kis-Szék néven (ma Săcălaia). Erre azért került sor, mert Szék nem tartozott szolgálattétellel a sóbányának, ezért létre kellett hozni egy jobbágyfalut. Ide már jórészt román nemzetiségűek költöztek.

 Magyarországon a 18-19. században katonai felméréseket végeztek, így Erdélyben is. Ezek a felmérések jól kirajzolják a település szerkezetének alakulását, a község terjeszkedését. Csipkeszeg területe két évszázad alatt egyre nőtt, létrejött a Városvégnek nevezett terület, amely ma már több utcára is tagolódik.

A 19. század elejére a sótermelés Széken gazdaságtalanná vált, jórészt a nagyobb hozamú máramarosi bányáknak köszönhetően. Ezt a helyzetet tetőzte, hogy 1812-ben bányaomlás történt, ami után végleg bedöngölték a járatokat, még a szerszámokat is elásták. Ezzel párhuzamosan Szék folyamatosan lehanyatlik. 1828-ban a dobokai vármegyeházat Székre helyeztették, de nem sokáig volt ott, hamarosan a börtönnel együtt Bonchidára vitték.

Az 1848-49-es eseményekben székiek is részt vettek: Bárdi István vezetésével nemzetőrség alakult, akik a románok ellen bocsátkoztak harcba. Sokan adományokat folyósítottak Kossuth felhívására. A Bem tábornok elől menekülő Urban megsarcolta Széket, és a románokkal fel akarta gyújtatni, de ez nem sikerült.

Az 1876-os megyerendezés értelmében (1876./XXXIII. tc.) létrejött Szolnok-Doboka megye, Dés székhellyel. Szék a szamosújvári járáshoz tartozott. Magyarország Helységnévtárából pontos információkat tudhatunk meg Szék község lakosságára vonatkozólag. Az 1870-es évek elejétől 1910-ig, a Monarchia utolsó népszámlálásáig, Szék demográfiailag nem mutat nagy változásokat. A házak száma nagyjából 700-800 körül mozog, a lakosság száma pedig 2800-3500 főre tehető. Az itt élők túlnyomó többsége magyarajkú, román családok csak elvétve fordulnak elő. Jelentősebb etnikumot képez a cigányság, akik a Cigánysoron (a falu északi részén) élnek, és jellemzően kubikolásból és zenélésből tartják fenn magukat.

Az 1882-es összeírás leltárt ad a településen található infrastruktúráról: posta-takarékpénztár, sósfürdő-részvénytársulat, a vöröskereszt-egylet fiókja, illetve a ferences rend szerzetesháza is működik itt. 1877-ben Széket rendezett tanácsú várossá, 1884-ben nagyközséggé nyilvánították. 1890-ben a filoxéra vész Széken is súlyos pusztítást végzett a szőlőtermésben. A járvány előtt mintegy 9-10 hegyen szüreteltek, bár az ebből a szőlőből készült bor eléggé savanyú. Ezután gyümölcsöseket telepítettek, melyek közül túlnyomó többségre tett szert a szilva. Az ebből készült pálinka viszont kiváló minőségű.

1895-ből származó mezőgazdasági statisztikák szerint a falu a következő területekkel rendelkezik (a számok kataszter holdban értendők): szántóföld 4707, kert 183, rét 1690, beültetett szőlő 116, legelő 1435, erdő 1811, nádas 157, nem termő terület 424. Ez összesen 10523 kataszter hold földet jelent.

1899-ben Széket súlyos tűzvész pusztította, melynek áldozata lett a falu nagy része, alig maradt épület, amely ne rongálódott volna meg, ne dőlt volna össze. Ez a szerencsétlenség – a közjogi intézkedéseken kívül – még inkább hozzájárult ahhoz, hogy Szék a községek státuszába süllyedt.

A 20. században megszaporodnak Székkel kapcsolatban a néprajzi adatok. Bartók és Kodály néprajzi kutatásai nyomán, melyek 1905 körül indultak, egyre több kutató felfigyelt az elmúló paraszti világ értékeire. Megkezdődött egy évtizedeken keresztül tartó folyamat, amely azt célozta meg, hogy a Kárpát-medence tárgyi és szellemi népkincsét megőrizzék az utókor számára, és amely az 1970-es években meginduló táncházmozgalomban csúcsosodott ki. Az 1940-es évek elején Lajtha László végezte a széki gyűjtést.

1920-ban, a trianoni békeszerződés értelmében Szék is Románia része lett. 1940-ben – a 2. bécsi döntés értelmében – Erdély északi része a Székelyfölddel együtt visszatért Magyarországhoz. Ehhez a területhez tartozott Szék is, habár a határvonal pár kilométerrel délebbre húzódott. Természetesen az 1947-es párizsi békeszerződés visszacsatolta ezeket a területeket Romániához.

• Itt született Redmeczi T. János református pap, akinek Bethlen Gáborról írt könyvét 1662-ben Kassán adták ki.
• Itt született Aranka György 1737. szeptember 15-én; tudományszervező, író, költő
• Itt született 1878. november 12-én Köpeczi Sebestyén József művészettörténész, heraldikus, festőművész.
• Itt született és élt Filep Istvánné Győri Klára mesemondó (1899-1975).
• Itt született 1925-ben Csorba István agrármérnök, gazdasági szakíró
• Itt élt és halt meg Karsai Mihály vőfélykönyvíró. A ránk marad vőfélykönyvet Hoppál Mihály, neves néprajzkutató adta ki Budapesten.
• Itt született zabolai Mikes Kelemen honvéd huszár ezredes (1820–1849)

Elhelyezkedése

Szék Pozíció Románia térképén

é. sz. 46° 55′ 47″, k. h. 23° 53′ 46″