2022. július 31., vasárnap
Pannónia projekt / Folytatás a posztban
Pannónia projekt | 2. rész | Blokk lepucolása
Pannónia projekt | 3. rész | Megvan a főváz!!
Pannónia projekt | 4. rész | HÁZI MOTORÁLLVÁNY elkészítése!
Pannónia projekt | 5. rész | Csomagok érkeztek!
Pannónia projekt | 6. rész | Első villa kiszerelése
Pannónia projekt | 7. rész | Elemek csiszolása
Pannónia projekt | 8. rész | Kezdjük az összeszerelést!
Pannónia projekt | 9. rész | Blokk beszerelése!
Pannónia projekt | 10. rész | Működik a motor!!!
2022. július 30., szombat
A Gulyáságyú / Folytatáshoz kattints a posztra
A hadseregek élelemellátásában kiemelkedő mérföldkő volt a mozgókonyhák rendszeresítése, amelyet a katonák – ágyúcsőhöz hasonló füstcsöve miatt – gulyáságyúnak hívtak. Használatukkal régi álmuk valósult meg: tábori körülmények között, hadgyakorlatokon és háborúban is rendszeresen fogyaszthattak változatos, ízletes, meleg ételeket.
Korábban a főzésben többnyire járatlan legénység kétszemélyes, kétes tisztaságú tábori főzőedényekben főzött magának rendszerint marhahúsból és rizsből álló eledelt, „amelyet még a strucc gyomra is nehezen tudott volna állandóan elviselni”. Menet- és ütközetnapokon sokszor csak a késő éjjeli órákban készíthették el az ennivalót. A fáradt és álmos katonák (különösen esőben, hóban-fagyban, tüzelőanyag hiányában) gyakran lemondtak az étkezésről, ami csökkentette fizikai teljesítőképességüket. A mozgókonyhák mentesítették őket a vesződséges főzés alól, és az étkezés gyorsan megtörténhetett, ami hozzájárult az akcióképesség és a jó harci szellem fenntartásához. A hadvezetés és a csapattisztek szintén valóságos jótéteményként fogadták a korszakalkotó újítást: egy alosztály (mintegy 250 fő) részére menet – akár vasúti szállítás – közben ételt főző mozgókonyhát. Megjelenéséhez hosszú út vezetett.
A tömeghadseregek kialakulása, a modern haditechnikai eszközök rendszeresítése és az új harceljárások az élelmezés területén is változást igényeltek. A mozgókonyhák kialakítására már a 19. század végén történtek próbálkozások. 1881-ben a Ludovica Academia Közlönye olyan, szállítókocsin elhelyezett tábori konyhával folytatott kísérletekről adott hírt, amelyen menet közben főzni lehetett. Megemlítette, hogy pár évvel korábban az olasz hadsereg hasonló próbálkozásai jártak a legnagyobb sikerrel. 1884-ben a katonai akadémiát végzett Dobay Imre magyar földbirtokos szabadalmaztatott ugyan egy ilyen célra szolgáló eszközt, de rendszerbe állítására nem került sor.
Elsőként az orosz hadseregben rendszeresítettek mozgókonyhát, az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban kiváló eredménnyel alkalmazták még a japánok is, amikor hadizsákmányként használatba vették.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában a közös Hadügyminisztérium rendkívül szervezetten és céltudatosan, a legalkalmasabb gyárak legkiválóbb mérnökeinek bevonásával 1905-ben kezdett a fejlesztési munkákhoz. Több prototípus és orosz gulyáságyúk csapatpróbáján szerzett tapasztalatok figyelembevételével új, egységes harcászati-műszaki követelményeket dolgoztak ki. A fejlesztés és a gyártás legfontosabb bázisa a Weiss Manfréd-gyár volt. Az 1908 nyarán mintaként legyártott példányokkal egy hadbiztosokból, műszakiakból, tüzérségi és vonatcsapat-szakemberekből álló bizottság részvételével különböző út-, terep- és időjárási viszonyok között igen szigorú, minden alkatrész ellenőrzésére kiterjedő kocsizó, vontathatósági és főzőpróbákat tartottak, majd az őszi záró hadgyakorlaton csapatpróbának vetették alá őket.
A megbízható működés, az egyszerű kezelés és karbantartás szintén a figyelem középpontjában állt. 1909-ben a szükséges módosítások után, külön erre a célra szerkesztett rázókészüléken, gyorsított eljárással, üzemi körülmények között is tesztelték. A sikeres próbákat követően a sorozatgyártás 1909-ben kezdődött meg.
A többi hadsereghez képest is példamutatóan kifejlesztett és kipróbált, kiváló konstrukciójú, 1909 M. jelölésű mozgókonyhákat 1910-ben rendszeresítették a közös hadseregnél és a magyar királyi Honvédségnél. 1913 nyarán a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium 112 darab mozgókonyhát rendelt 3900 korona/darab egységáron a Weiss Manfréd Művektől, amely a gyártási eljárást több országban szabadalmaztatta. Az első világháborúban a mozgókonyhák műszaki és főzéstechnikai szempontból egyaránt jól megfeleltek az elvárásoknak, ügyes mesteremberek fertőtlenítőberendezéssé és pálinkafőző készülékké is átalakították őket. A később használatba vett tábori konyhák mellett még több évtizedig rendszerben maradtak. Nagy önsúlyuk (nagyjából 565 kilogramm) azonban megrakottan mintegy 950 kilogrammra nőtt, ezáltal nehéz terepen, rossz út- és időjárási viszonyok között mozgóharcokban gyakran nem tudták követni a csapatokat, amelyek főtt étel nélkül maradtak.
A gulyáságyúkat nemcsak az élelemellátás alapeszközeként tartották féltett kincsnek: a csapatok pénzét az első rész (mozdony) egyik rekeszében elhelyezett vasszekrényben tárolták, így a mozgókonyha elvesztésével az élelemmel együtt a pénz is odaveszett. A mozgókonyhák kifejlesztésében és rendszeresítésük keresztülvitelében elévülhetetlen érdemeket szerzett Alfréd Krauss gyalogsági tábornok, aki 1904 májusától ezredesként a Műszaki Katonai Bizottság hadbiztosi csoportját vezette, majd a „Nagy Háborúban” a harctereken mutatott kiváló teljesítményéért a német tábornoki kar által a legjobban tisztelt osztrák–magyar hadvezér volt.
Nem hiszed el, hogy az Ikarus ilyet is gyártott / Folytatás a posztban
Az Ikarus Scolo egy kompakt, többféle kialakításban elkészíthető modell volt. Nagy kár, hogy csak egy darab készült belőle.
“Évi tízezer autót gyártunk Székesfehérvárott” – ezzel a címmel jelent meg egy interjú 1997-ben Széles Gáborral, az Ikarus Rt. akkori elnökével. A Reform című újságban olvasható anyagban az akkor még komoly volumenű megrendeléseket teljesítő hazai autóbuszgyártó első embere azt ecsetelgette, hogy olyan sok ismert külföldi autógyártó kereste meg az Ikarus vállalatcsoportot, hogy elvetették a saját autó fejlesztésének tervét, mivel az túlságosan drága lett volna. 2000 közepére azonban elkészült a Scolo, melyet be is mutattak a sajtónak, azonban egyetlen egy darabot sem adtak el belőle.
A Skoda Felíciára kísérletisesen hasonlító prototípus megalkotásakor a 32 fős csapat célja az volt, hogy olyan modellt hozzanak létre, amely könnyen népautóvá válhat Magyarországon. A kompakt modell megépítése ugyanakkor nem volt egyszerű feladat, hiszen azt manufakturális körülmények között szerelték össze. A hazai autógyártás feltámasztásán dolgozó gárda eleinte háromféle karosszéria-változatot is készített, melyek közül végül egy visszafogott formavilágot képviselő verzióra esett a választás.
A jármű hajtásához egy 1,3 literes Hyundai motort építettek be, a kormányzásért pedig utángyártott, olasz kivitelű Opel Kadett kormánymű felelt. A Scolo elektromos hálózatát megvásárolható elemekből alakították ki, az autó fényszórói Hella-gyártmányúak voltak, melyeket eredetileg a Škoda használt a Felícia sorozatgyártásánál. A felfüggesztés elöl több autótípus alkatrészeiből tevődött össze, míg a hátsó felfüggesztéshez a Renault torziós rugózású, hosszanti független lengőkarjait használták fel.
A háromajtós prototípust eredetileg két üléssel szerelték, a hátsó traktust pedig rakfelületként hagyták szabadon annak érdekében, hogy nyugodtan dolgozhasson a csomagtartó felől esetlegesen az autóba pillantó emberek fantáziája. A Scolo karosszériája ugyanis az eredeti célnak megfelelően valóban számtalan kialakítást tett volna lehetővé egy esetleges sorozatgyártás terén. Ennek köszönhetően a Scolo ötszemélyes családi autóként, vagy akár zárt áruszállító furgonként is használható lett volna. A kezdeti kalkulációk alapján az autó vételára 4 millió forint körül alakult volna.
1999-ben az azóta már megszűnt francia-olasz vegyesvállalat, az Irisbus megvásárolta az Ikarust, majd 2003-ban bezárta a székesfehérvári gyárat. Hogy az autógyártás beindítása körüli álmokat a tulajdonosváltás, vagy éppen a magyar buszgyártó nehéz piaci helyzete fojtotta-e el, azt ennyi év távlatában már nehezen lehet megállapítani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)