Rejtő Jenő / Folytatáshoz kattints a posztra

 Rejtő Jenő (született Reich Jenő, írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery)(Budapest, Erzsébetváros, 1905. március 29. – Jevdakovo, Kamenka,Voronyezsi terület, Szovjetunió, 1943. január 1.) magyar író, kabarészerző, librettista.

Látszatra ponyvaregényeket írt, azonban életművét manapság már az irodalmi körök is nagyra értékelik. Olvasottsága Jókai Móréval vetekszik. A pesti művészi élet ismert alakja volt, barátság fűzte a kor jelentős művészeihez, így például Karinthy Frigyeshez és Kabos Gyulához is.

37 éves korában munkaszolgálatosként halt meg a Szovjetunióban.

 1905. március 29-én született Budapesten a Szövetség u. 22. szám alatt, egy zsidó család harmadik gyermekeként, Reich Jenő néven. Édesapja Reich Áron, bonyhádi születésű papírkereskedő, édesanyja Wolf Ilona. Bátyjai Lajos és Gyula. A magyarosítás során a Rejtő nevet választotta magának. Egykori lakásukat ma emléktábla díszíti. Gyenge testalkatú gyermek volt, csak kamaszkorában erősödött meg.

Elemi iskoláit a Kertész utcai községi Polgári Fiúiskolában végezte. Magyarból, németből és történelemből jó volt, de a többiből általában csak elégséges. Elemi után kereskedelmi iskolába került, de onnan hamar kirúgták, mert bántalmazta egyik tanárát, állítólag annak antiszemita megjegyzései miatt. Jó barátja lett Rózsa Jenő ökölvívónak, az ő hatására később ökölvívó-edzésekre is bejárt. Ekkoriban már nagydarab és robusztus megjelenésű volt, valódi bokszolóalkat. Egyik edzésén az edző,Székely József úgy eltalálta az arcát, hogy eltörte az orrnyergét. Ez élete végéig meglátszott az orrán. Bár egy időben még a Spárta és az FTC edzésére is bejárt, ekkor abba kellett hagynia az edzéseket.

19 évesen jelentkezett színitanulónak Rákosi Szidi színésziskolájába. Sok tehetsége nem volt, évekig csak statisztaszerepeket kapott. Közben gyermekkori barátjával, Buttola Edével Nagykörút néven újságot adott ki, de ez csak egyetlen számot ért meg. Színészként később komolyabb szerepeket is kapott, de csalódottá vált a „csak jó” alakításai miatt. Már ekkor eltávolodott a színjátszástól, de amikor egy előadáson mint sebesülthordozó a nyílt színen elejtette Törzs Jenő színészt, mennie kellett a színháztól.

 19 évesen Heltai Jenő közbenjárására Márton Miksa ajánlólevelével Berlinbe utazott, hogy az ottani színházakban tanulja a színészmesterséget. Mivel szerepet nem kapott, és a pénzéből is csakhamar kifogyott, továbbállt a városból, és igen hosszú, két évig tartó utazgatásba kezdett. Bejárta egész Európát, sőt még Észak-Afrika partjain is megfordult. Utazásai során rengeteg munkát elvállalt, volt többek között hajómunkás, heringhalász és mosogató is. Marseille-ben végkimerültségében jelentkezett a Francia Idegenlégióba, de a kimerítő szolgálat hamar megtörte, és az ezredorvos egészségügyi okokból leszerelte (van olyan vélekedés is, mely szerint megvesztegette az orvost, és olyan is, hogy nem leszerelték, hanem egyszerűen megszökött). Ezután kisebb-nagyobb kitérőkkel visszatért Budapestre.

Egy év múlva újra útra kelt, és Bécsbe utazott. Közben Budapesten a halálhírét keltették, Karinthy Frigyes pedig, aki a pártfogója volt, írt egy cikket róla a Pesti Naplóba, melyben arra kérlelte, hagyja abba a bujkálást, és fedje fel magát. Erre Rejtő hazatért. Később napvilágra kerültek olyan feltevések is, mely szerint Karinthy és Rejtő együtt találta ki ezt a „csínyt”, Rejtő népszerűségének növelése céljából.

„	Az író a rossz egyenes út helyett a jó görbét választja.	”
– Ezen egy éjszaka; 1941

1927-ben végleg hazatért, és mint lapszerkesztő kezdett munkához. Nagykörút című lapja azonban csak egyetlen számot élt meg. Nádasi Lászlóval, gyermekkori barátjával kezdett írni bohózatokat, első közös darabjukat, a Gengszteridill-t 1932-ben mutatták be. Rejtő egyre ismertebb lett, színpadi kabarékat és operettszövegeket írt, az egyik legsikeresebb művét, azAki mer, az nyer című színdarabot 1934-től több mint százötven alkalommal adták elő.

A színpadi művek mellett ekkoriban kezdett ponyvaregényeket írni, első alkotásai – melyek „filléres regény” formájában jelentek meg – a Párizsi front, a Vissza a pokolba, a Minden jó, ha vége van, vagy a Jó üzlet a halál voltak. Eleinte Lavery álnéven írta a regényeket, majd amikor jelentős sikereket ért el, bevallotta, hogy ő volt a szerzőjük. A Nova kiadó hatására felvette a P. Howard álnevet, mert a tapasztalatok azt mutatták, a vásárlók előnyben részesítik az angol írók munkáit. A vadnyugati regényeket Gibson Lavery néven írta.

 Rendkívül gyorsan írt, ennek ellenére sok időt töltött munkával. Gyakran egész éjszakákat átdolgozott, rengeteg kávét ivott és altatót szedett be. Ennek és a túl fordulatos fiatalkorának köszönhetően az idegrendszere nagymértékben meggyengült, és 1939-től sok időt töltött idegszanatóriumokban. Tovább rontottak a helyzeten az időközben kitört háború, és a zsidótörvények, utóbbi miatt már nem is publikálhatott a saját neve alatt, így más írók műveiben segédkezett.

1942. október 9-én az Egyedül Vagyunk című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót.Ennek hatására súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy munkásszázad beosztottjaként Oroszországba került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. január 1-jén meghalt, röviddel az 1943. január 12-i doni áttörést megelőzően.

 A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.

– (Hivatalos választávirat a család érdeklődésére; 1943. május 5.)

Műveihez 1956 előtt csak a feketepiacon lehetett (borsos áron) hozzájutni; új kiadásban A láthatatlan légió jelent meg elsőként, 1957-ben a Magvető Könyvkiadónál. Ekkor állítólag a feketepiaci árusok megfenyegették a kiadó igazgatóját, hogy lelövik, ha kiad még egy Rejtő-regényt. Ezután azonban sorra jelentek meg regényei, 1966-tól az Albatrosz Könyvek sorozatban. Sok mű ezekben az években érte meg legelső kiadását. Ezen regényeket bátyja, dr. Révai Gyula rendezte sajtó alá.

Spencer Walls (Havas Zsigmond), a negyvenes évek híres magyar krimiszerzője egyik művét P. Howard emlékének ajánlotta.

Elsősorban humoros témájú könyvek írójaként ismert. Sajátos humorú, gyakran idegenlégiós témájú kalandregényeket, kisregényeket írt, amelyek rendszerint folytatásokban jelentek meg a lapokban, illetve a Nova kiadónál könyv formában. Stílusában tudatosan törekedett a filmszerű vágások technikájára: „bementünk a bakterházba, azután elhelyeztük a baktert az ágy alatt”, a felgyorsult cselekményt rövid, egy-két szavas mondatokkal fejezte ki. Humora bölcselkedő megjegyzéseiben is érvényesült, például: Egy szabó mondja: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye – rövid és céltalan.” (A szőke ciklon)Más: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.” (Piszkos Fred közbelép)

FŐBB MŰVEI

Légiós regények (P. Howard álnéven)

• A pokol zsoldosai (1936)
• Vissza a pokolba! (1936)
• Jó üzlet a halál (1937)
• Menni vagy meghalni (1937)
• Csontbrigád (1938)
• A fehér folt (1938)
• A halál fia (1938)
• Bradley Tamás visszaüt
• A láthatatlan légió (1939)
• Az elátkozott part (1940)
• A három testőr Afrikában (1940)
• A tizennégy karátos autó (1940)
• Az ellopott század
• A Sárga Garnizon
• Az előretolt helyőrség
• Vanek úr Párizsban
• Az úr a pokolban is úr

Humoros és/vagy bűnügyi történetek

• Az elveszett cirkáló (1938)
• A megkerült cirkáló
• Vesztegzár a Grand Hotelben (1939)
• A szőke ciklon (1939)
• Piszkos Fred, a kapitány (1940)
• Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
• Egy bolond száz bajt csinál
• Ezen egy éjszaka
• Az ellopott futár
• A boszorkánymester
• A drótnélküli gyilkosság
• Az elsikkasztott pénztáros
• Pipacs, a fenegyerek
• Az utolsó szó jogán
• Akik életet cseréltek
• Fekete kapitány
• Legény a talpán
• Halálsziget
• Egy görbe éjszaka

Westernregények (G. Lavery álnéven)

• Nevada szelleme
• Nincs kegyelem
• Tigrisvér
• Texas Bill, a fenegyerek
• Pokol a hegyek között

Westernregények (P. Howard álnéven)

• A Néma Revolverek Városa

Útirajz

• Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam (2003)
• Bedekker csavargók számára (2003)
• Az utolsó szó jogán c. válogatás egyes novellái (1967)

Meg nem jelent művek

• A parancs az parancs (A három testőr Afrikában folytatása lett volna.)

Egyéb művek

Regényeken kívül írt színpadi jeleneteket, kabarétréfákat és operett szövegeket, színdarabokat is.

AZ UTOLSÓ HÍRES ALFÖLDI BETYÁR – FARKAS JANCSI KAPCABETYÁR*

 

Farkas Jancsi Hódmezővásárhelyen született 1838-ban. A Ráday-kort követően, az 1880-as években tevékenykedett, s talán ennek köszönhetően a róla szóló népi emlékek a folklór helyett már mindinkább a valóságot tükrözik. Bár nevét nem tartották olyan nagyra, mint Rózsa Sándorét vagy Bogár Imréét mégis hírhedté vált a Dél-Alföldön.

Hódmezővásárhely az 1800-as évek végén 

Néhány forrás kocsin járó, igazságszerető betyárnak említi, aki idejének nagy részében békés polgárként élt. Ahogy azonban Szenti Tibor néprajzkutató is megfogalmazta: „Betyárkodó magatartása a XX. században már anakronisztikus jelenség volt. A romantikus betyárkorszak vele végleg lezárult.” Az 1892-es csendőrségi zsebkönyvben a következőket írták róla:

„Farkas János hódmezővásárhelyi lakos földműves, ki gaztetteinek túlnyomó részét ezen törvényhatósági joggal felruházott város területén végezte, valamint hogy czinkosainak legtöbbje is, bár összeköttetései minden irányban voltak, ezen említett területről verődött össze. A bűnkrónikában szomorú hirhedtségre vergődött ezen gonosztevő egyesítette magában a paraszt furfangot a félművelt ember ravaszságával, a zsebtolvaj ügyességét a hamiskártyás agyafurtságával, a rablóvezér elszánt bátorságát még a nép által is megvetett kapczabetyár piszkos jellemével; egyesülve volt benne a rabló, gyilkos, útonálló, betörő, tolvaj a legaljasabb mértékben, minden pillanatban készen a legcsekélyebb okból is embervért ontani, nem vetve meg a leghitványabb zsákmányt, hogy bírvágyát, kapzsiságát kielégítse, de nem rettenve vissza a, legnagyobb szabású, legvakmerőbb vállalattól sem. Állandó lakhelye Hódmezővásárhely lévén, szabad óráiban kávéházakba, vendéglőkbe járt, hírlapokat olvasott, szeretőket tartott, bordélyházakban dőzsölt és paraszt hiuságánál fogva sok aranygyürűt, vastag, – nyakban függő – arany óralánczot és arany órát viselt. Ezen gonosztevő termetre nézve alacsony, vézna volt, teljesen vagyontalan és a földműves osztályhoz tartozott, azonban mindég posztóruhában járt.”

Egy 1885. november 11-én elkövetett gyilkossággal vált ismertté, amely tettét soha nem tudták rábizonyítani. Farkas ekkor a kakasszéki erdőnél az utána nyomozó két orosházi csendőrnek először megadta magát, majd csellel megszökött előlük. Az őt üldöző egyik csendőrt, Mankó Györgyöt aztán agyonlőtte menekülése közben. Később elfogták, de bizonyítékok hiányában kénytelen volt a gyulai törvényszék felmenteni. Ezután ismét bandát szervezett, társaival nagyobb lopásokat hajtottak végre. Ha valahova sikerült betörnie akkor az értékesebb tárgyak mellett – vagy ha mást nem talált – az ágyneműt, paraszt mellényt, ponyvát, szalonnát de a kaptár mézet is elvitte. Sokkal komolyabb bűntettnek számított, amikor 1889. december 22-én egy Wertheim pénzszekrényt loptak el egy szegedi boltból, benne 500 forint készpénz, 18000 forintnyi értékpapír, 1 db. három gyémántköves arany karperec volt. Wertheim-szekrényt máskor is próbáltak rabolni illetve feltörni: 1885-ben Derékegyházán a gróf Károlyi uradalom gazdasági irodáját törték fel, 1889 március 18-án Reisinger Gyula hódmezővásárhelyi lakos házát ásták ki, és ugyanebben az éveben a szegedi Bach-féle gőzmalom pénztárába is betörtek, de mindhárom alkalommal sikertelen volt a kísérletük.

Illusztráció: Tanya Kisteleken, ahogy akkoriban festhetett 

Ezek után hamarosan ismét a hatóságok látószögébe került, és Tyll László csendőr főhadnagynak végül 1890-ben sikerült felszámolni a bandát. A banda tagjai: Farkas Róza, Süle Sándor, Szabó Kata, Szabó Erzsébet és Szabó Mari mellett az orgazdákat is letartóztatták, ám a vezér, Farkas Jancsi ekkor is elmenekült. 1891. február 11-én éjjel Békéscsabán az adóhivatalba ismeretlenek betörtek és ott a két Wertheim páncélszekrény egyikét megpróbálták feltörni. Ki más lehetett az egyik elkövető, mint Farkas Jancsi. Tyll csendőr főhadnagy is azonnal nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a lopási kísérlet előtti éjszakán idegenek szálltak meg Schwarz Jónás vendégfogadójában. Egy ottani szemtanú elmondása alapján azonosította a rablókat, Farkas Jancsit, és Nemes Nagy Pál, Nemes Nagy Péter és Becski István kisteleki lakosokat. Ezek után meghagyta a kisteleki csendőrőrs parancsnokának, Hefner Jakab őrmesternek, hogy “Nemes Nagy Antal (Nemes Nagy Pál öccse) és Becski István már többször fenyített hírhedt közveszélyes gonosztevőket óvatosan a legéberebb figyelemmel kísérni, házukat, lakásuk tájékát szigorúan felügyelni és minden feltűnés mellőzésével őket örökös felügyelet alatt [kell] tartani.” Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, ugyanis Nemes Nagy Antal Kistelek melletti pusztai csárdájában február 26-án sikerült kézre keríteni Nemes Nagy és Becski mellett Farkas Jancsit is.

A Pesti Hírlap 1891. április 1-én megjelent számában olvasható a kistelekiek nyilatkozata, amiben többek között kijelentik, hogy Farkas Jancsi sohasem járt ott, és az elfogása is egy szeged-tanyai kocsmában történt, az ezzel kapcsolatos híreket a tudatlanságnak és a rosszakaratnak tudják be.  

A vásárhelyi betyárt tíz év börtönre ítélték. A Farkas-banda 41 bűncselekményt követett el, amellyel összesen 29000 forintos kárt okozott. Szabadulása után Hódmezővásárhelyen élt a Kistópart utcabán és állandó vendége volt az állomás melletti Török vendéglőnek. Nőtlen, mogorva, magának való ember lett, ennek ellenére még az első világháború után is ilyen történetek születtek róla:

“A Klauzál és a Sas utcát követő kis utca sarkán állt a Szőlőfürt-vendéglő. 1919-ben a román katonák ott mulattak és erőszakoskodtak az ottani, kétes hírű nőkkel. Farkas Jancsi mögsokallotta. Kimönt az udvarba, és ëgy keresetlen hámfával két románt agyonütött, majd utána elpucolt. Nagyon keresték, de nem találták mög. Ëgy feneketlen hordót a pincébe vitt, és ebbe ëgy szakácsnő rejtögette.” (Tóth Ernő közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az efféle népi közléseket sokszor maga is csodálta. Egy vele készült 1910-es interjúban elmesélte, hogy volt rá példa, hogy egy nap alatt az emberek négy helyen is látták, miközben ő otthon heverészett Vásárhelyen. Halála előtti években így emlékeztek rá:

“Amikor 1922-ben vagy ’23-ban a Sugár utcában jártam, akkor láttam. Göndör, szürke haja vót. Erősen fekte bűrű, cigányos embör vót. Rakott szárú csizma, fekete esernyő, ruha vót rajta, a mándlizsebbe zsebóra vót, amely pertlin lógott a nyakábul.” (Bánfi János közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az utolsó híres alföldi betyár 1924-ben jószágkupecként halt meg.

“Gyászhír” a betyár haláláról. (Pesti Napló, LXXV. évf. 148.sz.)

*A kapcabetyár olyan hitvány betyár volt, akit a többi betyár nem becsült semmire, kisstílű bűncselekményeket, lopásokat hajtott végre. 

AZ 1987-ES NAGY HAVAZÁS / Folytatás a posztban

Manapság már néhány centiméter frissen hullott hó is képes megbénítani a főváros életét ‒ nem ritkán a fél országot ‒, és órákon belül kaotikus helyzetet teremt a közlekedésben. Éppen ezért érdemes nosztalgiázni egy kicsit ‒ különösen a legfrissebb időjárási előrejelzés tükrében ‒, és feleleveníteni az 1987-es nagy havazást, amelyre még én is emlékszem, pedig akkor csak három és fél éves voltam.

Budapest, 1987. január 12. Az utcai hőmérő -17 Celsius-fokot mutat a 30-50 cm-es hóval betakart Marx (1990-től Nyugati) téren. Jobbra a Nyugati pályaudvar épületének a részlete. Fotó: Baric Imre, MTI

A tankkal kiszállított kenyér, a bezárt iskolák, a megbénult közlekedés és a totális káosz ellenére, vagy éppen ezek miatt az 1986-87-es „utolsó igazi télre” szinte mindenki édes-bús nosztalgiával emlékszik, függetlenül attól, hogy óvodás volt vagy már felnőtt ‒ ebben alighanem egyet lehet érteni az Ilyen volt a Mesetél című ‒ látványos korabeli MTI-fotókkal illusztrált ‒ riport szerzőjével.

Mint az Időkép összefoglalójából kiderül, azokban a napokban az észak-északnyugat felől beözönlő hideg és a dél-délkelet felől beáramló enyhe levegő keveredése gyakorlatilag egy önálló kis ciklont hozott létre a Kárpát-medence felett. 1987. január 10-én este már szinte az egész országra kiterjedt a havazás, amely megszakítás nélkül folytatódott is ‒ három napon keresztül. A sarkvidéki hideg levegő betörését heves szélviharok kísérték, a széllökések sebessége átlagosan 60-80 km/óra volt, de a Kisalföldön 100 km/órát meghaladó lökéseket is mértek. Az erős szél országszerte hatalmas hóakadályokat épített, és heves hófúvások is nehezítették a közlekedést. Január 12-én reggelre az ország túlnyomó részét már 20-40 cm-es, a magasabban fekvő területeket ennél is vastagabb hótakaró borította. Eközben évszázados hidegrekordok dőltek meg, Budapesten például kora délutánra is csak -16,7 Celsius-fokig emelkedett a hőmérők higanyszála.

Magyarország szinte összeomlott, az utcákon és az utakon alig lehetett közlekedni. „Kétméteres hótorlaszok is előfordultak, az M7-es autópálya járhatatlan hósivataggá változott. Székesfehérvár elzáródott a külvilágtól, és országszerte több száz település vált megközelíthetetlenné. A falvak, városok egy része áram nélkül maradt, sok helyen nem volt elég tüzelő, az alapvető élelmiszerek is nehezen jutottak el a lakókhoz. Az iskolákban szünetet rendeltek el” ‒ tudósított a korabeli tévéhíradó, alapos okkal ajánlva, hogy nemcsak a járhatatlanná vált egész Dunántúlon (!), hanem az ország többi részén is lehetőleg mindenki maradjon otthon... A többnapos országos havazást követően, január 16-án a hegyvidékeken 50-77 cm közötti, míg a síkságokon átlagosan 20-50 cm közötti hótakarót mértek minden idők egyik legkeményebb telén.

Bár az előttünk álló héten ekkora „égi áldás” szerencsére nem várható, azért nem árt készenlétben tartani a hólapátokat…

Budapest, 1987. január 15. Gyalogosok a Ferenc körúton egy gyalogátkelőn, embermagasságig érő hótorlaszok között kelnek át a körúton. Fotó: Pintér Márta, MTI

Budapest, 1987. január 12. 30-50 cm-es hó fedi a főváros egyik főútját, szélén egy Skoda személygépkocsi parkol félig behavazva. Fotó: Baric Imre, MTI

Budapest, 1987. január 12. A napok óta tartó rendkívüli havazás igencsak próbára teszi a főváros mintegy kétmillió lakosát is. Budapest útjait 30-50 cm-es hó fedi, többnyire csak a főbb útvonalak járhatók, a bekötőutakon vastag hólepel áll, a gépkocsik többsége is a hó fogságába került. Gépek és emberek teljes erővel dolgoznak az utak megtisztításán. Fotó: Kleb Attila, MTI

Budapest, 1987. január 14. Egy férfi havat lapátol az utcán hajnalban. Az intenzív havazás miatt az utcán parkoló autókat belepte a hó, a kenyérellátás akadozik. Fotó: Pataki Gábor, MTI

Zirc, 1987. január 14. Hómaróval tisztítják a Mór és Zirc közötti utat. A megyében az utak többségét méteres hófalak szegélyezik, így gyakran egy nyomsávra szűkülnek az utak. Fotó: Arany Gábor, MTI

Székesfehérvár, 1987. január 14. Hét busz és számos személyautó vesztegelt a 62-es főúton, Fehérvár határában, többen fagyásos sérüléseket szenvedtek. Délután 400 embert ‒ elakadt buszok, autók utasait ‒ kellett kimenteni a hó fogságából. Fotó: Fejér Megyei Hírlap

1987. január 13. Honvédségi jármű segít Borsod megyében a hóban elakadt járművek kiszabadításában. Az előtérben egy VT-55 „Kisbika” csörlős harckocsimentő készül a munkához, a háttérben egy BM Volvo homlokrakodó menti az árokba csúszott munkagépet. Fotó: Kozma István, MTI

„KIS SZÍNES” A MESETÉLRŐL

Ezen összeállítás folytatásaként 2017-ben szubjektív sajtószemlét készítettem az Országos Széchényi Könyvtártól már korábban másolatban megrendelt, éppen 30 évvel ezelőtti napilapokból Perlaki Zsuzsanna Éva segítségével. Képaláírásoknak nem feltétlenül a legfontosabb híreket, sokkal inkább „kis színes” jellegű, érdekes, emberközeli és az akkori viszonyokra más szempontból is jellemző idézeteket választottunk a korabeli újságoldalakról. Érdemes az alábbi címlapra kattintani!

 

CSEPEL (TURÁN) 86 cm³, 1937 / Folytatás a posztban

 

A csepeli Weiss Manfréd Művekben az 1929-es gazdasági világválságot követően az olcsó kismotorkerékpárok intenzív fejlesztéséhez és gyártásához láttak hozzá.

Az 1936 elején megszületett, 86 cm3-es TURÁN segédmotoros kerékpár már hiánytalanul megfelelt azoknak a korabeli hatósági előírásoknak, melyek az egyszerű és olcsó üzemeltetést lehetővé tették. A közel 2 lóerős, 50 km/ó végsebességű, egyszerűen csak “sárga-fekete, illetve szivartankos”-nak nevezett kis gépből 1937-ig közel kétszáz példány készült el.

A motor hengerét öntöttvasból gyártották, sebességváltója nem volt. Első rugózása, egyezően a korábbi szívtankoséval, Pendel-rendszerű, a villa előre-hátra csuklott rugózás közben.

 

A szocializmus kemény motorosai

Ha körbenézünk a városokban, rengeteg motorost, robogóst látunk. Két álló kocsisor között kacsáznak az élre, hogy a zöld jelzésnél elsőként lőhessenek ki. A motoros közlekedésnek nem ez az első hulláma, már az ötvenes évektől kezdve népszerű közlekedési formának számított. Sokáig szinte az egyetlen gyors és költséghatékony lehetősége volt a nagyobb városi távolságok megtételének, főleg amíg magánszemély nem nagyon juthatott gépkocsihoz. Ahogy bővült a gépjárműpark, a motor visszaszorult a kerékpározás utáni, de az autózás előtti, egyfajta köztes állapotba.

A motorizáció által szorongatott városok azonban ismét levegőhöz, térhez szeretnének jutni. Az autózás kezdeti előnye, a gyors összeköttetés két hely között, ilyen nagy számú gépkocsival már nagyon ritkán érvényesülhet. Visszatértek a kerékpárok, és velük a nagy tesók, a mopedek, robogók, motorkerékpárok.

A szocializmusban gondot fordítottak a fiatalok közlekedésre nevelésére. Ennek egyik platformja volt a honvédség és a Magyar Honvédelmi Szövetség. Az MHSZ-nél az egészségileg arra alkalmas fiúk sorkötelesként vagy sorkatonai szolgálatuk alatt ingyen vagy nagyon kedvező áron szerezhettek jogosítványt. Leszerelés után, a megfelelő vezetési gyakorlatra szert téve hivatásos jogosítványhoz is juthattak, amivel teherautó- vagy buszsofőrként helyezkedhettek el.(Fotó: MHSZ / FORTEPAN)

Az iskolásoknak KRESZ-vetélkedőket, ifjúsági közlekedésbiztonsági kupákat rendeztek. Ezen a képen a segéd-motorkerékpárosok szabályossági versenyének döntőjén Jawa Babettá-sok szlamoznak az egri körcsarnokban. De a Babettákig hosszú út vezetett az ötvenes évektől.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

A Panni törperobogót a Csepeli Kerékpárgyárban kezdték gyártani 1958-ban, Magyarországon addig nem készültek robogók. Az 1950-es évek közepén külföldi tapasztalatok felhasználásával kezdték meg az új magyar moped tervezését. A rossz nyelvek szerint ez a nyugatnémet Victoria Nicky robogó teljes lemásolását jelentette. A nagy kerekű, alacsony vázas Pannit az 1957-es Budapesti Ipari Vásáron mutatták be, nagy sikerrel. A trendi kinézet mögött sajnos lomha erőforrás rejtőzött, a székesfehérvári Vadásztölténygyárban készülő 49 cm³-es, VT50 jelzésű, 1,5 lóerős kétütemű motor nehezen mozgatta a 60 kilós járművet, legnagyobb sebessége 45 km/h, utazósebessége pedig 35 km/h volt. Sajnos a Panni sem tudott hosszú karriert befutni. Kb. húszezer darab készülhetett belőle, majd a KGST-n belüli járműipari profilrendezés miatt 1962 elején az összes kismotor gyártását megszüntették, és utána már csak külföldről importáltak mopedeket.(Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Az egyik közkedvelt modell a lengyel Romet Pony moped volt. A szovjet Verhovinával ellentétben igen mokány kis jármű volt, simán vette az emelkedőket, félgázzal is megmászta a dombokat, fogyasztása mégis 2,5 liter alatt maradt, igaz, a gyorsulásnak 40 km/h-nál vége szakadt. A borsos, 7900 forintos árért öntött alufelni is járt. A kormányváltót szokni kellett: lefelé egyes, felfelé kettes, kész.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

A Mol-előd Ásványolaj Forgalmi Vállalat emblémája 1957-ben jelent meg a kutakon. Az Áfor korszerűtlen töltőállomás-hálózatot örökölt, de az 1960-as évektől a kézi szivattyús benzinkutakat sorra váltották le a korszerű, komolyabb teljesítményű, elektromos szivattyúkkal felszerelt kútoszlopok. A mechanikus kijelzőn egyszerűen leolvasható volt a tankolt mennyiség, megjelentek a mai shopok elődjei, és külön szakember állította a guminyomást. A hetvenes évek közepén a 86-os normál benzin 3 Ft, a 92-es szuper 4 Ft, a 98-as extra pedig 5 Ft volt. A legtöbb gépkocsinak és szinte az összes motornak megfelelt a 86-os.(Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

A hetvenes és a nyolcvanas években rengeteg házgyári panelház épült Magyarországon. A 1970-es évek elején több mint 1700 település önállóságát szüntették meg, termelőszövetkezeteket és iskolákat vontak össze, a fiatalok pedig a munkahelyek miatt városokba költöztek. A városi, lakótelepi lét kitermelte a maga kis bandáit, ahol nagyot lehetett villantani már egy segédmotoros kerékpárral is, nemhogy egy rendes, komoly motorral. A telepen pedig hétvégente mehetett a mosás, a króm alkatrészek pucolása, a gyertyacsere és a karburátor állítgatása.(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A rossz hírű Ecseri úti Valéria-telep lerombolása, illetve a helyén épülő József Attila-lakótelep miatt költöznie kellett a használtcikk-piacnak. 1964-ben került mai helyére, a Nagykőrösi útra, de a nevét megtartotta, ma is Ecserinek hívja mindenki. Motorokat is lehetett itt adni-venni, sokan ültek át megtakarított ötszázasaikból itt vásárolt MZ-kre, Pannóniákra, Simsonokra. Az Ecserin lehetett seftelni az oroszokkal is, sokan látogattak ki alkatrészekért. A boltosok persze dupla árat kértek, mint a hátsó sorok eladói vagy a bejárat mellett, az utcán ácsorgó magánárusok. A rendőrök is gyakori vendégek voltak. A képen egy szimattáskás, bőrdzsekis fiatal igazoltatása folyik egy Pannónia motor mellett.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

1960-ban még viszonylag kevés magánszemély birtokolhatott személygépkocsit, a vállalati autókat pedig osztályvezetői szint alatt még stikában sem lehetett magáncélra használni. Ez is hozzájárult az oldalkocsis motorkerékpárok népszerűségéhez. A kis kasztnit egy erősebb motor, jelen esetben egy szovjet IZS mellé csatolva körbe lehetett járni az egész országot, el lehetett menni a Balatonhoz. Egy olyan oldalkocsihoz, mint ez a Prohy, restaurált állapotban ma félmillió forint körül juthatunk hozzá.(Fotó: Morvay Lajos / FORTEPAN)

A hetvenes évek végére már sokan komolyabb gépeket tudhattak magukénak, létrejöttek haveri körök, amelyek összejártak motorozni. Persze nem a Sons of Anarchy-féle vad bandákra kell gondolni, a szocializmus azért erősen fékezte a törvényenkívüliséget. Motorostalálkozókat azonban tartottak, ilyenkor még az NDK-ból is érkeztek MZ-sek. Az MZ-k a kor drága, menő motorjai voltak, még az USA-ba és Angliába is exportálták őket. Rengeteg került Magyarországra, volt belőle rendőrségi és katonai kivitel is.(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

A rendőrök a hetvenes évek elején Pannónia P21-es motorokat kaptak. Az átlagnál gyorsabb, 250 cm³-es, 22 lóerős gépek nem voltak túl megbízhatóak, és persze a rendőrök sem igen kímélték őket. Gyári példányokat alakítottak kicsit át, teljesen fehérre festették őket, néhányra gyári oldaltáska került, a bukócső kék villogói pedig eredetileg Barkas ködlámpák voltak.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

Ma már teljesen természetes, hogy még a robogókhoz is felvesszük a bukósisakot. De nem mindig volt ez így. A sisak kötelezővé tételét ugyan már 1960-tól tervezték, de csak 1963-tól kellett 60 kilométeren felüli sebességnél becsatolva használni. És azt sem sokáig. A kereskedelem és az ipar nem megfelelő együttműködése miatt ugyanis hiánycikk lett a motorossisak, ezért átmenetileg felfüggesztették a jogszabályt, ami 1966-ban lépett ismét érvénybe.(Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)

Szinte minden évben felmerült, hogy a segédmotoros kerékpárokat vezető, főleg tizen- és huszonévesek is hordjanak sisakot. Ahogy a korabeli sajtó írta: „Hogy osztálytársnőiknek imponáljanak, meg nem engedett helyen motoroznak, artistáknak is becsületére váló mutatványokat produkálnak, a biztonságosnál jóval gyorsabban hajtanak.”, Valamint: „sokszor ketten, papírok nélkül száguldoznak a járdákon a gyalogosok és lakótelepek rémeiként.“ Mindezt egészen 1998-ig bukósisak nélkül tehették, azóta viszont lakott területen kívül és belül is kötelező a viselése.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)

Mára ismét reneszánszukat élik a motorok, robogók, mopedek: az autóközpontú közlekedés miatt állandósult dugók hívták vissza őket a városokba. És ugyan az oldalkocsis kerékpár már a múlté, de ketten összekapaszkodva suhanni nyáron egy robogón olyan érzés, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia.(Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN)