AZ ALMÁSFÜZITŐI DUNAPARTON / Többi képért katt a posztra !

Kirándulás a Kási várhoz

A Nyimi patak völgyében megbúvó hazánk egyik legnagyobb, és épen maradt földvár- rom maradványa Somogy megye északkeleti részének egyik legértékesebb kincse. Nyim községtől 3 km-re található.

A valószínűleg mesterséges kialakítású meredek partoldal alatt 9-10 méterrel mélyebben 7-8 méter széles árok fut körbe, melynek külső szélét 2-5 méter magas sánc kíséri.  A sánc mögött újabb 1-3 méter mély, 7-14 méter széles várárok húzódik, majd a természetes lejtő folytatódik tovább.   A vár teljes területe 95×90 méter, 0,63 hektár.

Az ovális alapterületű földvár az Árpád-korban épülhetett, és védelmet nyújtott az alatta elterülő Kás falu lakóinak. A korabeli települést először 1229-ben említik, azonban az ásatások közben előkerült kerámiatöredékek tanúbizonysága szerint, a vár már az azt megelőző században is ott állhatott. A terület régi, lakott hely, de sosem volt számottevő lakónépessége. A történelmi múltban osztotta a Ságvár környéki lakott helyek sorsát, éltek itt avarok, hunok, rómaiak egyaránt.

Kás a XIII. században a székesfehérvári káptalané volt, a XIV. században azonban már a Csákok egyik birtokközpontja lehetett. A Csák nemzetség valamelyik sarja nemzetségi monostornak adományozza Kást. 1424-ben birtokos volt még itt a fehérvári Szent Miklós prépostság, és a budai káptalan is. Ekkor említik határában a Nagyhegyen várát. Aki feljutott ide, tanúsíthatja, hogy hajdanán pontosan fogalmaztak a „Nagyhegyen” elnevezéssel. 1460-ban Kás fele része Torvei Ugrón kezében volt. Az ő pecsétje is hitelesítette Hunyadi János kormányzóvá választásának iratát. Aztán következett a török hódoltság ideje.

A közeli foki és endrédi török erősségek nem nyújtottak védelmet a portyázó magyar végváriak ellen. Fenyegető közelségben volt a Balaton túloldalán a tihanyi erőd. A Kási vár kis alapterülete miatt hadászati jelentősége is csekély. Ez is hozzájárult, hogy a törökök nem itt, az amúgy jól védhető területen, hanem a közeli Ságváron kezdtek hozzá a várépítéshez 1558-ban. A pusztulástól Kást nem oltalmazhatta meg a bevehetetlennek hitt földvára sem. 1534-ben még a megye legnépesebb települései között volt a 24 portájával, 1565-ben már pusztaként említi a török adóösszeírás.

Ma kedvelt turistaútvonal, természetjárók, családosok, és az aktív kikapcsolódásra vágyók népszerű kirándulóhelye.

A várnál geoláda, és vendégkönyv is található, valamint Papp Árpád helyi kerületvezető erdész munkáját dicséri, a vár sáncárkába kihelyezett információs tábla.

Pilisi vándorlás - (Pilisszentkereszt - Pomáz)

 Új nap, új élmények! Ezzel a mottóval kelnek a vándorok, majd húznak túracipőt. Ez a Pilisi vándorlás harmadik napja, amit Pilisszenkeresztről folytatok több mint húsz kilométeren keresztül egészen Pomázig. A térképet elnézve ezen a szakaszon főleg barlangok és kilátások élményei várnak minket. 

 Pilisszenkeresztet déli irányba elhagyva az Országos Kéktúrán visz a vándorutunk. Arra gondoltam, még mielőtt a Som-hegyi turistaház felé venném az irányt, a leágazásnál kitérőt teszek a híres Dera-szurdokba, ahol már korábban többször is jártam, de nyáron még sosem láttam benne csörgedezni a patakot. A korábbi esőzések miatt most némi esélyt láttam rá, hogy a szurdok igazi, nyári arcát is megmutassa. Alig pár lépést letérve az eredeti útvonalról már a vadregényes szurdok felső bejáratánál találjuk magunkat. Nem kellett csalódnom, mert ha nem is Niagaraként zúdult le a víz a szűk kanyonban, a kis vízesések kiváló fotótémával szolgáltak. A 600 méter hosszú szurdok a kis fahídjaival helyenként a Magas-Tátra hegyi patakjainak hangulatát idézi. Nem rohanok, nincs miért sietnem. A völgy hűvös sziklái közt ücsörögve hallgatom a víz csobogását, és egy kis időre kikapcsolok. Ez a kis idő majd egy óra volt, mire gondolataim kezdtek sűrűsödni, és újra a gyaloglás felé hajtottak. Később a lábamat szedve arra gondoltam, szerencsés vagyok, hogy nem hétvégén jártam erre, amikor a szurdok kirándulóforgalma igen nagy, és elmélyülésre aligha van mód.

Az eredeti útvonalon pár száz métert enyhén emelkedve érjük el a 2013-ban felújított Som-hegyi turistaházat, amely inkább kulcsosházként üzemel. Ittjártamkor éppen nem szállt meg benne senki, és így lezártan kissé elhagyatottnak tűnt az egyébként szépen felújított és hangulatos környezetű épület. Itt, a turistaház melléképületénél találjuk a Pilisi vándorlás pecsétjét is. A lenyomat készítése közben morajlani kezd az ég, és a nyugat felől érkező szürke felhők kezdik eltakarni a napot, ami még pluszba lenyomja a nehéz, párás levegőt is. Igaz, napok óta vártam valami viharfélét, amely kicsit megmozgatja és felfrissíti a levegőt - de most csak arra tudtam gondolni, hogy dzsungel helyett üvegházban fogok gyalogolni, ha egy kis eső után újra kisüt a nap. Aggodalmaim csak részben igazolódtak be, mert az eső elkerült, és a nap sem sütött, de a szaunázás élményében így is részem lett. Homlokomról csöpögő izzadsággal és felhőnyi szúnyog és bögöly kíséretében menetelek tovább a Hosszú-hegy nyergén. A levegő sűrű és nehéz, a csalán csíp, a bögöly harap, a pókhálókat meg néha fejmagasságban szakítom át. Mit mondjak? Nem ilyenkor kell túrázni.

A Hosszú-hegy nyergén áthaladva megfigyelhetünk egy erdőgazdálkodási kísérletet, amely azt vizsgálja, hogy a különböző fakitermelési eljárások hogyan befolyásolják a termőhelyi viszonyokat, a természet regenerációját és az erdő élővilágát. Több kísérleti területet figyelhetünk meg az erdőben. Tarvágás, hagyásfacsoport, lék és egyenletes bontás: mind más-más környezeti hatással bír a természetre. A kutatás célja kideríteni, mely módszer mellett biztosítható leginkább az erdő természetes megújulóképessége úgy, hogy a faanyagtermelés is biztosított maradjon. Elnézve az erdőt én a kontrollterületet részesítem előnyben, ahol nem történt beavatkozás, mert a megbolygatott természet látványa számomra nem örömteli. Persze értem azt is, hogy az embernek fára is szüksége van, de egy tarvágás látványa sosem felemelő. Szerencsére ez utóbbi azért nem túlzottan jellemző erre a területre. Zömében ligetes gyertyános-tölgyesben halad a turistaút. A Hosszú-hegy lejtőgyepein olyan védett növényeket is találhatunk, mint a sápadt kosbor, a tavaszi hérics, a tarka nőszirom, a selymes peremizs, a pusztai meténg vagy a magyar repcsény. Nem vagyok nagy botanikus, de ezek közül a selymes peremizshez biztosan volt szerencsém.

A Hosszú-hegyen a Pilisi kilátások túramozgalom pecsétjével igazoljuk ottjártunkat, ahonnan pazar kilátás nyílik nyugati és déli irányba. Innen jól látom, miért szenvedek annyira az időjárástól. Tőlem délre, alig egy-két kilométerre leszakadt az ég, és a vihar folyamatosan előttem haladva hagyja maga mögött a fullasztó klímát. Ráadásul a nap is kezdett kisütni, így még jobban fokozódott a párás élmény. Gondoltam, sebaj, majd letérek a Csobánka feletti Szent-kúthoz, hogy felfrissítsem magam. Alig háromszáz méteres kitérő után elértem a kápolnát és a forrást, ahol a történet szerint még 1842-ben egy juhász terelte nyáját, amikor megjelent előtte Szűz Mária. Ezt követően csodálatos gyógyulásokról számoltak be, akik a forrás vizét itták vagy megmosakodtak benne. Így lett a forrásból Szent-kút, egyben ma is látogatott zarándokhely. Sajnos a kápolna környezete igen szemetes, amit nemcsak egy-két csokipapír jellemez, hanem a padokon hagyott, gondosan összekészített szemétcsomagok is. Nem értem. Talán a tulajdonosai arra számítanak, hogy a piknik maradványait majd a pincér összeszedi?

 A kis kitérő után újra a kék jelzést követtem, de nem sokáig, mert a kék barlang jelzésen újabb kitérőre szántam el magamat a Macska-barlanghoz, ahol korábban még sosem jártam. Mivel az eső nem sokkal előttem járt, nyomában minden nyirkos és csúszós, és ez különösen igaz a barlanghoz levezető vízmosásos, sziklás útra. Az erdő csendjét emberek hangja szakítja meg, amik határozottan a célom irányából jönnek. Pár perc múlva már egy sráccal beszélgetek a Macska-barlang bejáratánál, aki csapatával a barlang még ismeretlen járatait kutatja. Tőle tudtam meg azt is, hogy a közelben van még egy barlang, a Dinó-rejtek, amelyet a térképem nem is jelöl. A szakemberek mindkét helyszínt régóta tárják fel. A Macska-barlang 139, míg a Dinó-rejtek 230 méter hosszú, és egyaránt találni bennük baritkristályokat, amelyek a hévizes barlangkeletkezés jelei, de később átalakultak karsztos víznyelővé. Az üregekben hazánk egyik leggyakoribb denevérfajának, a kis patkósdenevérnek, valamint a közönséges denevérnek kolóniája él. Én csak kívülről szemléltem meg a barlangokat, miközben a kutatók eltűntek a mélyben. Nem sokat időztem itt, mert várt rám még aznapi távom több mint fele, így visszakapaszkodtam eredeti utamra.

 A Csobánkai-nyeregen haladtam tovább a kék jelzést követve, rálátással a nap megmászandó hegyeire és Csobánkára. A falu határában érjük el a Kis-Kevély oldalába vájt, felhagyott dolomitbányát. A hegyet balról kerülve, továbbra is a kéken kapaszkodunk fel a Kevély-nyeregbe, ahol a pihenőhely mellett a Kéktúra bélyegzőt is megtaláljuk. Sajnos itt is sok az eldobált szemét, de ezen már szinte meg sem lepődök a Pilisben. Innen továbbhaladva nincsen egy kilométer a Nagy-Kevély, túránk következő kilátó- és igazolópontja. A pecsétet nem a csúcson, hanem még az odafelé vezető úton, egy tisztáson találjuk - feltéve, hogy valaki nem lopta el. Mert például ottjártamkor a pecséttartró dobozt üresen találtam. Nyilvánvaló, hogy a tolvaj nincsen tisztában azzal, milyen bosszúságot okoz azoknak a természetjáróknak, akik ezeket a lenyomatokat gyűjtik. Gondoltam, jelzem a pecsét kihelyezőinek (Piliscsabai Természetjáró Egyesület) a rongálást, de a honlapjukra már felkerült a hír, amelyből az is kiderült, hogy rövid időn belül ez már a második alkalom volt. A pecsétet megint pótolni fogják, de ki tudja, meddig marad a helyén, ha egyesek hazaviszik... Nincs más lehetőségem, fotóval igazolom, hogy ott jártam.

 Miután kibosszankodtam magam a pecsét miatt, haladtam tovább a csúcsra, ahonnan nem először élveztem a panorámát. Ha erre járok, itt mindig elidőzők egy kicsit a fehér mészkősziklákon. Az idő kitisztult, a zivatarfelhők odébbálltak, végre a levegő is megmozdult egy kicsit, miközben a nap hét ágra sütött. Innen letekintve terepasztalként terül el alattunk a táj az „egri vár” romjaival és a környék településeivel. A szemközt húzódó Budai-hegység csúcsait még ilyen párás időben is jól ki lehet venni. A fejem fölött sólymok köröznek, és mellettem a kövek között egy nagy hőscincér sütkérezik, türelmesen modellt állva a fényképezőgépemnek. Pár fotó és legalább fél óra után indulok tovább a piros jelzésen. Fél kilométer után irányban visszafordulva haladunk a piros négyzeten a Nagy-Kevély keleti oldalában, és érünk vissza a korábban már érintett Kevély-nyergi-pihenőhöz. Innen viszont már csak a sárga sávot követjük egészen Pomázig. De addig még hátravan öt kilométer és pár látnivaló is.

 Ilyen például a Kis-Kevély oldalában található Mackó-barlang, amelyet meredek ösvényen érünk el, és a nyári melegben kiváló hűsölőhely. Ez nem is csoda, hiszen a barlang hatalmas száját az északi irányba tátja, és sűrű növényzet is védi a hőségtől. Először az állatok, aztán az ősember, majd a remeték, később a kincskeresők és a régészek is megfordultak az üregben, amelyet most már leginkább csak a turisták látogatnak. Az ásatások során találtak itt ősmedvecsontokat, de más, már kihalt fajok maradványait is, mint például a gyapjas orrszarvú, az ősbölény, a gyapjas mamut, az őstulok vagy a barlangi hiéna. Az ősember jelenlétét az itt talált 145 darab kovaeszköz bizonyítja. Még a fantáziátlan ember is könnyen el tudja képzelni az egykor itt élő ősember életét, mert a barlang olyan „klasszikus” formájú, mint amilyeneket a mozifilmekben láthatunk. Az üreg hűvös, csöpögős nyirkossága kimondottan felfrissített, még az alatt a tíz perc alatt is, amit itt töltöttem. De haladni kellett tovább, mert a vizem fogytán, a célállomásom pedig még messze volt.

 Megint Csobánka határában járunk, de vándorutunk a községbe nem visz be. Én fakultatív jelleggel mégis lemegyek egy kis frissítőért és némi pékáruért. Az érdekes Csobánka név felkeltette az érdeklődésemet. Mit jelent, honnan ered ez a szó? A túra igazolófüzetéből is sokat megtudhatunk Csobánkáról és a község nevének eredetéről. A nyelvészek szerint az iráni "suban" szóra vezethető vissza a honfoglalás kori csobán szavunk, amelynek jelentése pásztor. Tehát lehet, hogy az itt letelepedők mesterségét hivatott jelezni a településnév. Ezt a vidéket már a rómaiak előtt is lakták, de a török időkben sok más településhez hasonlóan Csobánka is elnéptelenedett. Az 1690-es években szerb telepesek érkeztek, majd lettek így Csobánka második megalapítói. Később szlovákok, svábok és cigányok is jöttek a faluba, de a 20. század történelme többször is átformálta a település etnikai képét. Csak egy gyors vásárlásra tértem be a faluba, de így is volt módom szemrevételezni az 1746-ban épült Szent Gábriel szerb ortodox templomot - igaz, csak kívülről. A település fölé magasodó Oszoly-csúcs irányában hagytam el a községet.

 Az erdőbe érve magas sziklafalon találjuk Berda József költő emléktábláját, aki Csobánka című versében magasztalja e tájat. Innen alig pár tíz méterre kezd fölkapaszkodni a köves, sziklás turistaút az Oszolyra. Ebben az időben a csak 329 méteres szikla megmászása is fárasztó volt. Igaz, ha nem megyünk le a faluba, akkor nem kell a csúcsra ennyit kapaszkodni, ahová egyébként a vándortúránk hivatalosan nem is visz fel. De mindenképpen megéri ide feljönni, mert a kilátás pazar. Annyi időt nem töltöttem itt ücsörgéssel, mint a Kevélyen, mert a fáradság, a napsütés és az újból közeledő vihar együttesen hajtottak mai utam végéhez. Délkeleti irányban leszaladok a hegyről, és sűrű, fiatal, tölgyes csalitosban találom magam. Jelzések elvétve, ösvények szétágazva, így csak az tartja helyesen az irányt, aki jól tájékozódik. Szerencsémre gyorsan átérek ezen a szakaszon a nyílt terepre, ahonnan már jól látszódnak Pomáz házai. Jelzést itt, ezen a Pilisre egyáltalán nem jellemző, kopár tájon ne keressünk, csak menjünk toronyiránt az Árpád-szobor irányába, avagy kövessük a szekérutat.

 Az Árpád vezér szobornál bélyegeznünk kell a füzetbe, de még nem érkeztünk meg teljesen Pomázra. A város központja innen még legalább másfél kilométer, ahol túrám véget ér. Kissé csapzottan tettem meg a távot iszonyatos párában, ami nagyon kiszívta az erőmet. De mégsem erre, hanem e nap élményeire gondolva térek nyugovóra. Jólesett a Szurdokban kicsit relaxálni, a Kevélyen ücsörögni, na meg számomra ismeretlen barlangokat felfedezni. Szállásomon kicsit felfrissülve már a következő szakaszt vizsgálgatom a térképen, amely Pomáztól Pilisszentlászlóig fog tartani, és a Pilisből a Visegrádi-hegységbe vezet át, új tájakat bemutatva.

Irány Lillafüred / Folytatás a posztban

CSODÁLATOS MAGYAR FALUCSKA / Folytatás a posztban

A „magyar Svájc” becenevet nemcsak szépsége és gyönyörű fekvése miatt kapta a környék, de azért is, mert Óbánya lakossága még ma is döntően német nemzetiségű. Az Öreg-patak völgyében megbúvó egyutcás falu hagyományos, zömében fehérre meszelt, tornácos házai elevenen őrzik a századokkal ezelőtt itt élők emlékét.

A védett óbányai utcakép

Üveghuták az erdő mélyén

A 17-18. század fordulóján a mai Óbánya (Altglasshütte) helyén indult meg a kelet-mecseki erdei üveggyártás. Az üveghuták általában az erdőbe települtek, mert az üveggyártás során rengeteg fára volt szükség, és könnyebb volt szekérrel a homokot ideszállítani, mint a fát. A kemencék fűtése melletta bükkfa hamujából készült hamuzsír előállításához is sok fára volt szükség.A hamuzsír azért kellett, mert a mész mellett ez az anyag csökkentette a homok, illetve a kvarckavics zúzalékának olvadáspontját, és ezáltal gyorsította az olvadást.

Mivel a 18. századra Nyugat-Európában már jelentősen megfogyatkoztak az erdők, Magyarországon azonban még volt elegendő fa, az ország egyik legfontosabb exportcikkévé vált a hamuzsír. Az erdőirtások mértékét látva azonban Mária Terézia 1755-ben elrendelte a hamuzsír exportjának tilalmát, majd 1761-ben a korlátozását.

Álomszép bükkerdő az Óbányai-völgyben

A hegyek közé szorított falu

Századokkal ezelőtt az üvegesek is erre jártak

Az óbányai Pisztrángos-tó

A bánáti bazsarózsa május-júniusban virágzik

A Csepegő-szikla télen igazán látványos, bár cseppkőszerű képződményeket most is látni.

A Ferde-vízesés, vagy mesebeli nevén a Tündérlépcső

Skanzen az erdő közepén

A kisújbányai faluház

A Szent Márton-kápolna Kisújbányán

A 2007-ben újjáépített Cigány-hegyi-kilátó

Kilátás a hegytetőről

A hangulatos Óbánya. Csak azok a vezetékek ne lennének!

Az Óbányától a Cigány-hegyig tartó körtúra nem túl hosszú, alig tíz kilométer, és kedvező időben bárkinek ajánlható. Nehéz terepviszonyok nincsenek, látnivaló viszont annál több! Ha neked is tetszett ez a varázslatos magyar falucska, oszd meg ismerőseiddel.