Tudtad, hogy a Dakar Ralit valójában Csepelen találták fel?

 

 Gyári Csepelek és Ikarusok 20 ezer kilométeres útja kő- és homoksivatagban. Egy hihetetlen túra 16 évvel a Dakar előtt.

A "Piros villám" valahol afrikában...

Fotó: Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós

 

A Dakar Rali a terepautózás legrangosabb és legkeményebb versenye, ahol a pilóták úttalan utakon száguldanak óriási távolságokat (a legrövidebb táv 5, a leghosszabb 15 ezer kilométer volt). Ráadásul mindezt 1979 óta teszik folyamatosan, noha mára a név csupán védjegy, és nem Dakarból indulnak az autók, sőt a verseny nem is Afrikában folyik. Egyedülálló, nem? Nos nem igazán, hiszen Cseepel-sziegetn már 1963-ban kitaláltak egy 20 ezer kilométeres, Dakarból induló, afrikai túrát, igaz csak a leendő vevők kegyeiért harcoltak a nyugati gyártókkal...

            Mert bizony ezek a megátalkodott haszonjárműgyárak éppen kiélezett versenyt folytattak az afrikai kontinens motorizálásáért. Javítóműhelyek hálózatát készültek kiépíteni, hogy a helyi cégek és intézmények biztosan tőlük vásároljanak buszokat és teherautókat, lévén más szervizelési lehetőség nem volt adott. Az export azonban a Csepel és az Ikarus számára is igen fontos volt, így megszültetett az a Nyugat-Afrika Expedíció ötlete. Igaz, hogy a Csepel már 1956-ban vezetett egy túrát a tibeti fennsíkon, ám a mostani terv jóval grandiózusabbra sikeredett.

A 20 ezer kilométeres útvonal

 

Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós

 

A megmozdulásnak több célja is volt. Tesztelni akarták a trópusi, sivatagi klímára és az úttalan környezetbe tervezett megoldásokat, légszűrőket, alkatrészeket. Emellett meg akarták ismertetni a helyi döntéshozókkal a két márka termékeit. Házhoz vitték nekik a bemutatót!

            A nem mindennapi túrára négy járművet, két Csepel teherautót (ÁMG felépítményes 450, D-344 terepjáró) és két Ikarus buszt (630, 311) készítettek fel. Bár a Dakar Ralikon dollár tízmilliókat ölnek a járművek átalakításába, Szigetszentmiklóson és az Ikarusnál szinte semmit sem változtattak a szériagyártmányokon, némi trópusi felkészítést kivéve. Minden autó szúnyoghálót és ventilátort, nagyobb hűtőt és trópusi szűrőt kapott, míg a Csepel műhelykocsi (ÁMG-450) dupla padlót viselt a vezetőfülkében, hogy a kipufogó hője ne legyen olyan zavaró. A terepjáró Csepel hatalmas külső légszűrővel és dupla, jobban hőszigetelő tetővel lett gazdagabb.

Az "expedíciós" Csepel D-344

Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós

 

Az Ikarus 630 hőszigetelt víztartályt és mosdót kapott, de ezzel végére is értünk az átalakításoknak. A kocsik többi része teljesen gyári volt, mint a körúton szolgáló társaiké (kivéve persze, hogy mindenhová póttartályokat és csomagtartókat szereltek rájuk, a két busz pedig dugig volt élelmiszerrel.

            Mindegyik kocsiba jutott vízkészlet, vontatókötél, orvosság, kígyócsípés elleni szérum, valamint hídépítésre alkalmas deszka. Ez utóbbira szükség is volt, bár az esetek többségében keréken keltek át a megáradt folyókon, melyek elsodorták a hidakat. Ilyenkor a terepjáró Csepel húzta át azokat a kocsikat, melyek elakadtak a vízben vagy süppedős parton. Az átkelések helyét is a terepjáró (piros villámnak becézték) derítette fel. Ilyenkor egy partmenti fához kötözték és a csörlőjével engedte bele magát a vízbe. A helyiek több helyütt kinevették a városi buszokat, melyek a folyó felé közeledtek, ám a túlparton már elismerés és taps fogadta őket!          

A főszereplők balról-jobbra: Csepel ÁMG-450, D-344, Ikarus 311 (félig a fa mögött) és 630

Helytörténeti Gyűjtemény, Szigetszentmiklós

 

Az expedíció résztvevői Varga János, Badacsonyi János, Moldován Tibor és Tóth Mihály (a Csepel Autógyár szerelőtechnikusai, próbamesterei) Körmendy Ágoston, a gyár kísérleti üzemének vezetője és Pallér György, a MOGÜRT (nemzetközi kereskedelem) afrikai megbízottja voltak. Ők az éjszakákat általában a négyszögben felállított karaván autóinak tetején töltötték, hogy védekezzenek a rovarok és a vadak ellen. A kíváncsi – és enyveskezű - majmokat és a hiénákat a tűzoltó palackokkal űzték el.  

            A nagy expedíció bőségesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen az egyszerű is rendkívül strapabíró szerkezetek minden helybélit meggyőztek a tudásukról. Az 1963. március 31-én Dakarból indult túra végül 184 napig tartott és a végállomáson, Accrában már komoly tömeg fogadta a négy kocsit. Az afrikai lapok folyamatosan nyomon követték az eseményeket, így meglepő módon ott többet tudtak az eseményekről, mint itthon, ahol a lapok alig foglalkoztak az eseménnyel. A sikeres expedíció után a két cég komoly mennyiségű megrendeléssel lett gazdagabb, így abban az időszakban számos Csepellel és Ikarussal lehetett találkozni Afrika nyugati részén.

 

Az Ikarus a sikeren felbuzdulva még abban az évben, vagyis 1963-ban elindított egy hasonló expedíciót a Szovjetunióba is, amikor Ikarus 55 Lux típusú buszokkal járták be a tagköztársaságok nagy részét. Mindkét cég hamar rájött, hogy a prospektusok nyomtatása helyett jóval hatékonyabb, ha mindenki a helyszínen látja mire is képesek a felajánlott portékák...

Régi telek / Folytatás a posztban

 

Retro motorok egerben / Folytatás a posztban

 

A ZiL-130 / Folytatás a posztban

 

Az "elpusztíthatatlan" ! 

A ZiL-130 a Szovjetunióban a Lihacsov Autógyárban (ZiL) 1962-1994 között gyártott tehergépkocsi. 1992-től a ZiL-hez tartozó Uráli Autómotorgyár (UAMZ) is gyártotta. Az UAMZ nevét 2002-ben Uráli Gépkocsik és Motorok (AMUR) névre változtatták, ezt követően a tehergépkocsit AMUR–53131 típusjelzéssel gyártják. 1994-ig a ZiL-nél 3.380.000 darabot állítottak elő belőle.

 A ZiL-164 utódaként fejlesztették ki. Prototípusa 1956-ban, majd az első öt kísérleti darab 1962-ben készült el. Az első kísérleti példányok még a ZiL-164A tehergépkocsik kerekeit kapták. Ugyancsak a ZiL-164-től származtak a kerek külső visszapillantó tükrök, valamint több berendezés (pl. elektromos berendezések). Az első példányok hűtőmaszkja teljesen eltért a későbbi tömeggyártású változatétól.

 Az első olyan szovjet tehergépkocsi volt, amely az addig kizárólagosan katonai olajzöld (khaki) színűre festette elődeitől eltérően polgári, világoskék-fehér fényezéssel is készült. Ezt a jellegzetes színösszeállítást a ZiL a polgári célú gépjárműveinél a későbbiekben is megtartotta.

1966-ban és 1977-ben jelentős modernizáláson esett át a típus.

 Az 1980-as évek elején fejlesztették ki gázüzemű változatát, a ZiL-138-ast. A jármű propán-bután gázzal üzemelt, de tartalék hajtási módként benzinüzemre is alkalmas volt. Az alapváltozatú ZiL-130 mellett a ZiL-130V1 és a Zil-30D2-t is gyártották gázüzemű kivitelben, ezek a ZiL-138V1 és a ZiL-138D2 típusjelzést kapták.

A járműveket V8 hengerelrendezésű, 5969 köbcentis hengerűrtartalmú, 110,2 kW (150 LE) teljesítményű benzinmotorral szerelték fel, mellyel műúton 90 km/h-s maximális sebességet érhet el.

Főbb típusváltozatok

ZiL-130V1 - A ZiL–130-on alapuló nyergesvontató, a tengelytávot 3300 mm-re csökkentették. 1962-1994 között gyártották. Változatos, sokféle vontatmánnyal használták. Az APPA-4 speciális utasszállító pótkocsival repülőtéri utasszállításra is használták. Gázüzemű változata a ZiL-138V1.

ZiL-130G - 4500 mm-re növelt tengelytávú tehergépkocsi, 1964-től gyártották.

ZiL-130GU - A ZiL-130G-n alapuló, növelt hosszúságú változat, tengelytávját 5600 mm-re növelték.

A ZiL 130 műszaki adatai

Motor típusa: ZiL-130 V8
Teljesítménye: 150 LE, melyet 3200-as percenkénti fordulat mellett ad le. 
Lökettérfogat: 5,969 köbcentiméter
Furat/Löket: 100/95 mm
Sebességfokozatok száma: 5+1
Végsebesség: 90 km/h
Üzemanyag fogyasztása: 27-38 liter/100 km

Tehergépkocsi méretei és súlyadatai

Hosszúsága: 6675 mm
Szélessége: 2500 mm
Magassága: 2400 mm

Tengelytáv: 3800 mm
Teherbírása: 6000 kg
Üzemi tömeg: 4300 kg
Üzemanyagtank térfogata: 170 liter

Felépítmény

Hosszúsága: 3732 mm
Szélessége: 2326 mm
Oldalfal magassága: 575 mm
Rakfelület: 8,6 négyzetméter

Legenda vagyok: GAZ 69 / Folytatás a posztban

 

 Nálunk mindenki ambivalens érzésekkel viszonyul a szovjet autókhoz. Egyrészt a fejünket fogjuk, micsoda borzalmak voltak. Másrészt van azért diszkrét bájuk ezeknek a vasaknak és feltörnek a nosztalgikus érzések. Igaz ez a legendás terepjáróra is, amelyről jót és rosszat is el lehet mondani.

Ha valaki szeret visszarévedezni a régmúlt korok dicsőségére, annak mindenképpen ajánljuk ezt a szovjet csodát. Már a látványa is impozáns, szinte „műemléknek” számító terepjáróról van szó. A kommunizmus korából származó autókat kedvelők számára a GAZ 69-es maga a szent grál.

 Különösen a régebbi darabok jók, mert ahogy telt az idő a peresztrojka beköszöntésével a gyártási és anyagminőség gyengült. A vastag lemezből készült ősi példányokat viszont a rozsda sem rágja ki. A gyári alkatrész hiánya probléma, főleg motorikusan. Előfordul, hogy négyhengeres Zsuk egységeket raknak bele. Ezen kívül a hátsóhíddal, meg a főfékhengerrel is szokott gond lenni. Azonban azért általában utánjárással kezelhető a probléma.

Az viszont tagadhatatlan, hobbi off roadozáshoz nosztalgiából ez az ideális gép, mert olyan mint a tank, mindenen keresztül megy. Gyakorlatilag ajtóig érő sárban és hóban is elboldogul, előfordul, hogy még a difizárra sincsen szükség a feladat megoldásához.
Úttörő becsület szavamra mondom, tényleg nincs olyan terep, amelyen ne érezné otthonosan magát. Ebben mindig is jók voltak a ruszkik, off roados gépeket azért tudtak gyártani. Persze sok rosszat lehetne mondani az anyagminőségről általában, de a GAZ 69-es esetében még ezt a hibafaktort is ki lehet lőni.

Konstrukciós hibák vannak, mert az oldalszelepelt motor és a kipufogó szerepek a fos anyagminőség és a rossz hűtés miatt hajlamosak a beégésre, ha nem megfelelő sebességi fokozatban használjuk, persze, aki hülye… A Zsuk-motoros gépeknél egyébként a fenti hibasor ne létezik.

Szóval a számunkra a legendás négykerekű tényleg frankó minden szempontból, hiszen off roadozás mellett időutazást is tehetünk vele. 

Berva (moped) / Folytatás a posztban

Az Eger Felnémeti városrészében székelő Finomszerelvénygyár 1951-ben haditechnikai termékek gyártásával kezdte működését. 1953-tól kezdve azonban civil termékek, pl. kerékpáralkatrészek és orvosi fecskendők is megjelentek a termékpalettán.
Urbach László, a Mátra motorkerékpárok egykori gyártója, aki a Dongó segédmotort is kifejlesztette, éveken át nyaggatta a Kohó- és Gépipari Minisztériumot moped ügyben. Végül az a megoldás született, hogy a VT50 jelű, 49 cm3-es, 1,8 lóerős kétütemű motort Székesfehérváron, a Vadásztölténygyárban, míg a komplett mopedet a Finomszerelvénygyárban állítják elő.
A Berva-moped egycsöves központi vázzal készült, felfüggesztett motorblokkal. Az első kerék rugózását rövid-lengőkarral oldották meg, csavarrugókkal, külön csillapítás nélkül. A hátsó lengővilla rugós teleszkópokra támaszkodott, lengéscsillapítás itt sem volt. A komplett jármű súlya kb. 55 kiló volt, legnagyobb sebessége 45 km/h.

 1957-ben elkészültek az első Berva prototípusok, s 1958-ban megindult a sorozatgyártás.
Eleinte a moped 5200 forintba került. A gyártás kezdetén nem volt kürt felszerelve, kerékpárcsengő helyettesítette. Nem hiányzott viszont a gazdag szerszámkészlet. Kétféle piros, kék és zöld színek mellett háromféle kalapácslakk-fényezéssel (zöld, kék, szürke) készült, a csíkozás pedig aranyszínű (piros), piros (borsózöld és ezüst-kalapácslakk), vagy fehér (ezüst és kék kalapácslakk, illetve kék) volt. 1958-ig vastag csíkozást festettek, a későbbiekben pedig áttértek a vékony csíkozásra.
1958-ban változtattak a nyergen, a lámpakapcsolón, a szerszámdoboz fedelén, megjelent az elektromos kürt és a sebességmérő. 1959-ben a benzincsapon változtattak, 1960-ban pedig a kormánytoknál erősítették a vázat, nagyobb szerszámdoboz és nagyobb fékkulcsok kerültek a mopedre. 1961-ben javítottak a gyújtómágnesen, változott az első villa, keskenyedett az oldalborítás, lemezvázas nyereggel és egyenes kormánnyal szerelték a mopedet. Az utolsó módosítás a Pannin használt fém tanksapka bevezetése volt.
Időközben a Finomszerelvénygyár megkezdte a 125 és 250 cm3-es motorokhoz a porlasztók gyártását, illetve autóvillamosság termékek előállítását.

 A Berva végzetét nem az időnként jelentkező műszaki problémák okozták. A KGST határozata értelmében Magyarországon 1962-re be kellett szűntetni a robogógyártást. E döntés nyomán Felnémetiben kénytelenek voltak a Berva, illetve az akkor már szintén ott készülő Panni gyártását is leállítani.
1958-1962. között nagyjából 60-70000 Berva készülhetett.

MŰSZAKI ADATOK

Motor: VT50 jelzésű, egyhengeres, kétütemű, léghűtéses. Könnyűfém ötvözetből öntött henger, centrifugálöntésű persellyel. Furat 38mm, löket 43mm, lökettérfogat 48,8 ccm. Legnagyobb teljesítmény 1,5 Le/5400/min. Sűrítés 6,5. Egyfúvókás, tűszabályzós porlasztó. Gyújtás lendkerékmágnessel. Világítótekercs 6V/17W.

Erőátvitel: Négylemezes, nyomórugós tengelykapcsoló, kétfokozatú, kézi kapcsolású sebességváltómű. Primer- és szekunderhajtás lánccal. Gumiméret 23-2.25

Felépítmény: Egycsöves, központi váz, sajtoltlemez elemekkel. Elsőkerék felfüggesztés rövid lengőkarral, csavarrugóval, 48mm-es rugóúttal. Hátsókerék felfüggesztés lengőkarral, teleszkópokkal, rugóút 54mm.

Méretek, tömegek: Hosszúság 1770mm, tengelytáv 1130mm, magasság 1050mm, szélesség 577mm, nyeregmagasság 800mm (állítható). Üzemanyagtartály befogadóképessége 5,4 liter.

Menetteljesítmények: Legnagyobb sebesség 45 m/h, utazósebesség 35 km/h.