Hogy néz ki a Kis-Moszkva Magyarországon? 3 elhagyatott hely, ami évtizedek óta üresen áll

 A Balaton északi partjától nem messze, a Déli-Bakony erdejének mélyén, Nagyvázsony, Tótvázsony és Úrkút metszetében épült a Kis-Moszkvaként emlegetett, egykori titkos létesítmény. Hivatalosan 16205-ös sorszámú szovjet katonai bázisnak hívták, de nagyvázsonyi laktanyaként is ismert.

A titkosítások miatt pontos adat nem áll rendelkezésre a ma már szellemvárosként ismeretes hely létrehozásának idejéről, feltehetően 1968 körül épülhetett. Nemcsak a katonák, hanem családjaik is itt laktak, szó szerint egy mini várost hoztak létre nekik. Minden fontosabb épületet felhúztak, iskolát, sportpályát, boltot, orvosi rendelőt, fodrászatot, könyvtárat és üvegházat is, nem beszélve két panelházról, ami összesen hatvan család lakhatását biztosította.

Elsőre egészen kényelmesnek hangozhatnak a körülmények, és az ott élők jó szívvel emlékeznek vissza erre az időszakra, de komoly szabályokat kellett betartaniuk. Nem hagyhatták el a laktanyát, és nem fogadhattak látogatókat sem. A 32 hektáros területet szigorúan védték, nemcsak villanypásztorral ellátott szögesdróttal, hanem az illetéktelen behatolókra fedett lőállásokból is figyeltek, és bármikor tüzet nyithattak rájuk, vagy letartóztathatták őket.

Az atombunker bejárata.

De miért is védték ennyire ezt az objektumot? Természetesen nem a helyiek érdekében vezettek be radikális intézkedéseket. A Szovjetunió fennállása alatt több tagországában, köztük Magyarországon is nukleáris robbanófejeket tárolt, méghozzá itt, a Kis-Moszkvában kialakított atombunkerben. Nem tudni, pontosan mennyi atomtöltetű robbanófej pihent a pincék rejtekében. Az biztos, hogy a rendszerváltás után kiürítették, és sorra hagyták el a laktanyát a családok, a legutolsó katona 1990. március 28-án költözött ki. Ezután már a Magyar Hadsereg felügyelete alá került a territórium, de nem használták ki a létesítményt, látogatni is csak engedéllyel lehet. A képeket elnézve sokaknak juthat eszébe a csernobili katasztrófa óta elhagyatottan álló Pripjaty városa, ahová szintén sokáig nem tehette be a lábát senki. 

A feledés emlékműve, a Zichy-Ferraris-Watzdorff-kastély Somlószőlősön

Zichy-Ferraris Manó angol romantikus kastélya a Somló hegy közelében áll, a feledés emlékműveként is emlegetik. Elsőre disszonánsan hangozhat a Manó elnevezés, pedig ez az Emánuel magyarosított verziója, és abban a korban igen népszerűnek számított, főleg az arisztokraták körében. A főnemesi családban született Zichy Manó katonai pályára lépett, életének sorsfordító pillanata volt, amikor 1839-ben feleségül vette Lady Charlotte Strachant, egy angol tengerész lányát. A nő hozományából megépíttetett 1841-ben egy, ma már Szlovákia területén álló kastélyt Oroszváron, melyben az angol romantika minden eleme megjelenik. Ebben az időszakban, főleg a nemesi családoknál nem volt szokás szerelemből házasodni, mindent a vagyon és a rang megőrzése érdekében tettek. 

Aztán bekövetkezett az 1848-49-es szabadságharc, melyben Zichy-Ferraris Manó sokak meglepetésére a magyarok mellett harcolt annak ellenére, hogy családja a Habsburg császár oldalán állt. Felesége szeretőt tartott, méghozzá a világutazó hírében álló Andrássy Manót, és a forradalom idején tönkre is ment a házassága, ami elindította a lavinát. Zichy-Ferraris Manó, aki főnemesi rangja ellenére nem volt vagyonos, végképp eladósodott. Nem sokkal azután, hogy a tárgyalások lezajlottak, a nő váratlanul, 35 éves korában öngyilkosságot követett el, és érdekes módon épp Andrássy Manó kapott teljhatalmat végrendelete felett. 

Egy legenda szerint Zichy-Ferraris Manó bánatában építtette meg az oroszvári kastély mását Somlószőlősön, de ez természetesen nem igaz. Már akkor belekezdett az építkezési folyamatokba, amikor még élt a felesége, 1851-ben lett kész. Csak azért hasonlít annyira a korábbi épületre, mert a nemes katona odavolt az angol romantika stílusjegyeiért. Kiválóan vitézkedett, amiért jutalmul kiosztották neki a birtokot. Úgy tartják, sokat tett a somlói borok népszerűsítése érdekében is, 28 holdat telepített a bazaltra.

1877-ben elhunyt, ekkor a Watzdorff bárók vásárolták meg a birtokot. Ők szintén eladósodtak, és a világháború időszakában kiköltöztek, elárverezték a kastélyt, ami a község tulajdonába került. Az idők folyamán rengeteg funkciója volt, magtárként használták, általános iskola és óvoda is működött benne, a felső szinteken bérlakások voltak. Végül 2002-ben osztrák vállalkozókhoz került, akik idősek otthonát szerettek volna létrehozni benne. Helyette 2005-ben egy 300 milliós csődárverés következett be. A jelenlegi tulajdonosa nem ismert, de megerősítették a födémeket, állagóvást hajtottak végre rajta, viszont újjáépíteni már nem tudták. Teljesen üres belülről, betört, befalazott ajtókkal, építési törmelékekkel teli, és láthatóan az állatok is gyakran használják menedékhelyként. A lépcsőház és a díszek viszont eredetiek. Szeretnék eladni a kastélyt, 115 millió forintért hirdetik, de az új tulajdonosnak legalább 600 milliót kell még ráfordítania a javításokra. 

Nehezíti a körülményeket, hogy ipari területté nyilvánították a kastély háromhektáros területét és a környező lakóházak birtokát is, emellett egy óriási magházat is építettek nem messze tőle, amiről a polgármester a Kossuth rádiónak nyilatkozott. A mai napig építészek és különböző látogatók csodálják az üresen kongó, csupasz kastélyt, mely a régmúlt idők emlékét őrzi, és különleges hírnöke az angol romantikának.

A bakonyi szellemváros: a vinyei fűrészüzem

A Cuha-szurdok bejáratánál, a Bakony szívében található Vinye sokak által kedvelt kirándulóhely, nem véletlenül. A Bakonyszentlászló községéhez tartozó aprócska faluból megannyi erdőkön-mezőkön átvezető túraútvonal kanyarog. Éppen ezért nem nehéz kiszúrni a helyes település és az azt körbevevő természet gyönyörű látképéből kirívó hajdani fűrészüzem lehangoló képét.

1970-es években készült kép.

Az 1910-es és az 1960-as évek között Vinye-Sándormajorként nevezett térségnek legalább a felét kitette az 1912 óta működő üzem, ahol a dunántúli erdőgazdaságokból szállított fa nagy részét dolgozták fel, fűrészárut, parkettát és különböző faanyagokat készítettek belőle. Több házat is építettek a birtokon, ami családoknak adott otthont, hozzávetőlegesen 250-330 fő megélhetését biztosították. A hajdani alkalmazottak szívesen emlékeznek vissza az időszakra, generációk dolgoztak itt, idézve az egyik ott dolgozó visszaemlékezését: "Úgy éreztük, van talaj a lábunk alatt". Vinyén, ahol jelenleg alig élnek páran, ekkor 130-140 fő lakott, nagyrészt az üzem dolgozói. 

Az telephelyet az Eszterházy család alapította, és nagyjából a második világháború végéig magánkézben működött, ezen időszak alatt többször tulajdonost váltott, végül állami tulajdonba vették. Egészen 1998-ig dolgozhattak az emberek a parketta- és fűrészüzemben, amikor is leállították a termelést az akkori igazgatóság döntése után. Kihasználatlanul, gazosan és romosan áll a földbirtok, melynek területe 3,8 hektár. 2000-ben eladásra került épületekkel, berendezésekkel együtt. A jelenlegi tulajdonos nem ismert, de láthatóan a bezárás óta nem használták ki az értékes területet. Munkagépek rozsdállanak a gazos talajon, üresen kongó épületek málladoznak bevert ablakokkal, lógó vezetékekkel és törmelékekkel. Ennyi emlék maradt már csak fenn az egykor virágzó, és sokak szívének a mai napig kedves üzemről.

(Cikken belüli képek forrása: Erika Ácsné / Facebook, dansun / indafoto CC BY 2.5 HU, Christo / Wikipedia CC BY-SA 3.0, Christo / Wikipedia CC BY-SA 4.0, Zám Adrienn / Femina borítókép forrása: Christo / Wikipedia CC BY-SA 4.0)

A honfoglaláskori régi magyar konyha / Folytatás a posztban

 „Egy nép étkezési kultúrája, szokásai, konyhájának fejlődése az adott nép történelmével szorosan összefügg.” Emellett a magyar gasztronómia története jó példa arra, hogy nem szabad túlbecsülni a modern sütési-főzési eljárásokat, valamint arra is, hogy a régi ételeket sem szabad lebecsülni, mivel az egészséges táplálkozás elemeit mindkettőben megtalálhatjuk.

 "A honfoglalás kori magyar konyhát nem lehet összehasonlítani a nyugat-európai konyhákkal, mert konyhafilozófiája teljesen más volt és gasztronómiai szempontból sokkal magasabb szinten állt, mint a korabeli európai konyhák. A magyar konyhára mindenekelőtt a főzés a jellemző, miként a türk és más keleti népek konyhaművészetében is ez a lényeges vonás. Míg nyugaton inkább sütnek, keleten inkább főznek az emberek; ez az alapvető különbség a gasztronómia tekintetében" (Cey-Bert Róbert Gyula).

Az ősi magyar ételkultúra az életfa szimbólumrendszerében és az öt elem (tűz, víz, a föld, fa, fém) tiszteletén alapult. Ezért az ételek a földön álló, bronzból vagy vasból készített fémüstben főttek, válogatott fahasábokból rakott tűzön, víz felhasználásával. A világfa hármas jelképrendszere az ételek alapanyagaiban fejeződött ki: az égi világot a fán termett gyümölcsök (szőlő és alma), levelek, virágok és a méz; a földi világot a föláldozott állat és a földön összegyűjtött növények és fűszerfüvek (a tárkony és a borsfű); a föld alatti világot a földben megtermett gyökerek, gumók és hagymák jelenítették meg. Az ételeket az ún. „öt íz harmóniája” tette teljessé – az édes, a savanyú, a sós és keserű mellett az erőset is külön íznek fogták fel, akárcsak a mai belső-ázsiai népek.

A leggyakrabban fogyasztott húsféle a birka és a baromfi volt, ünnepi alkalmakkor ló- és marhahúsból készültek az ételek, de fogyasztottak szarvas, jak, sertés és kecskehúst is. A gabonákból (búzából, kölesből, árpából) tejben, vízben főtt kásákat készítettek. A belső-ázsiai konyha jellegzetes étele a „laska”, a kézzel nyújtott tészta, a korabeli magyar ételek között is jelen volt. Kedvelték a mézet és számos egzotikus fűszert is (szerecsendió, szegfűszeg, fahéj, vanília stb.) ismertek. Legjellemzőbb italuk a víz volt, emellett kumiszt, méhsört, és ünnepek vagy áldozati szertartások alkalmával bort is fogyasztottak. Az élelmiszerek tartósításában az aromás füvekkel – kakukkfűvel, rozmaringgal, tárkonnyal – való pácolás dominált; a húsféléket sózással és szárítással is tartósították, majd gyakran porrá őrölték. Egyes tejtermékeket is porítottak.

Honfoglaláskori, ősi gyökerű ételeink: a tarhó, egy joghurthoz hasonlító különleges étel amely az alföldi pásztorok kultúrkörében maradt fenn; a lepénykenyér – a vízzel, sóval gyúrt erjesztetlen tészta, melyet forró kövekre borítva sütöttek át; a keng elnevezésű hsziungu áldozati étel (ősmagyar „pörkölt”) és ennek lédúsabb változata a ta-keng (a „gulyás”). A keng, a hunok áldozati ételének első leírása a Kr. e. 2. századból, Sze-ma Csien Shiji A történetíró feljegyzései című művében maradt fenn, amely szabad fordításban így hangzik: „Végy tüzesre hevített öntöttvas vagy bronz üstöt, és amikor az olyan forró, hogy a belecsepegtetett víz azonnal gőzzé válik, dobjad bele a zsírjával együtt fölaprított disznóhúst vagy a faggyújával együtt apróra vágott birka húsát apróra vágott hagymával. Amikor ezt beledobjuk a forró üstbe, a nagy hő hatására hirtelen kiolvadó zsír vagy faggyú megpörköli a hagymát és a húst.” A kenget és a ta-kenget eleinte nem fűszerezték, hogy megbecsüljék tiszta egyszerűségét.

 

BRG MK-27 (búvár vagy űrmagnó?)

 A zene a fiatalság mámora! Vagy nem? Az biztos, hogy a 70-es évek vége felé piacra dobott kazettás magnó megszületését nagyban befolyásolhatta az említett mondat,  lévén a készülék kimondottan az akkori fiatalok igényeire lett “szabva”, legalábbis a gyártó cég anno ezt állította…

Idézet a készülék használati utasításából:

” Ön a BRG legújabb hordozható kazettás magnókészülékének tulajdonosa. Az MK 27-es készülék modern formával, kis mérete mellett is kiváló akusztikai jellemzőkkel rendelkezik.  Mielőtt a készüléket üzembe helyezné, feltétlenül vegye figyelembe a használati utasításban közölt útbaigazításokat. Ebben az esetben készüléke sok örömet fog önnek szerezni. “

TöA fiatalok körében valóban népszerű kis magnó kapott annak idején hideget-meleget egyaránt mind a külső, mind a belső tekintetében.

Külsejét azért bírálták, mert “hogy néz már ki…”, pedig szerintem ez a magnó igenis szép! Vagy legalábbis mindenképp egyedi… Sárga gumigombjai fiatalos kontrasztot adnak az egyébként egyszínű fekete, szürke, vagy néha zöld műanyag borításnak. Sokan, nagyon sokan szerettük ezt a formát, és vágytunk erre a magnóra, amely formavilágával jogosan érdemelte ki a “búvármagnó” titulust. Annak idején azt terjesztették róla, hogy azért ilyen a kinézete, mert valóban vízálló, és volt aki ezt ki is próbálta a gyakorlatban…

A különös design magyarázata csupán a használati utasítás borítójából derül ki. Astronautic… Te jó ég! Hiszen akkor ez már űrtechnika! (Nem is értem, hogy az Egy Úr az űrből című sorozat Nanu-Nanuja, vagy legalább Majka, az űrből jött kislány miért nem egy MK-27-est szorongatott a kezében…)több évtized távlatából, illetve saját tapasztalatból állíthatom, hogy az biztos…

 Technikai értelemben véve a magnó mechanikája hagyott némi kívánnivalót maga után… Maga a mechanika BRG fejlesztés, még a Videoton magnókba is jutott belőle bőven, sőt még az egykori Szovjetunió is használta ezt a mechanikát bizonyos magnóiban! Ettől függetlenül hosszútávon eléggé megbízhatatlan konstrukciónak bizonyult. A felcsévélő nyomatéka bizonyos helyzetekben irreálisan magas, néha pedig borzasztó alacsony értékeket mutatott… És mivel nem volt benne semmilyen mechanikai védelem a felcsévélő oldalon, így sűrűn előfordult, hogy a magnó vagy “bekapta a kazettát”, vagy “megnyújtotta a szalagot”

Most pedig következnek a száraz technikai adatok:

• Hordozható kazettás magnetofon.
• Félsávos mono hangfelvételt tud készíteni.
• Elemről (5 db AA) vagy adapterről üzemeltethető.
• Erősítőrendszere integrált áramkörös, a felvételi szintszabályzás automatikus.
• Hangerőszabályzóval ellátva.
• Egy pillanat-állj kapcsolóval ellátott mikrofon csatlakoztatása után a felvétel és lejátszás megszakítható, illetve újraindítható.
• Rádió és lemezjátszó csatlakoztatható hozzá.
• Feszültségkimenettel rendelkezik.
• Beépített hangszórót tartalmaz.
• A készülék Frekvenciaátvitele: 125-10 000 Hz.

Minden hátrányával együtt a Budapesti Rádiótechnikai Gyár ezen típusa a maga idejében egy igen  közkedvelt, és sűrűn vásárolt magnó volt. Napjainkban a gyűjtők féltve őrzött kincseiként, illetve a bolhapiacokon találkozhatunk velük ilyen-olyan állapotban. 

Pannonia P21 rendőrmotor (1974) / Folytatás a posztban

 

Rendőrségi P21-es Pannonia motorból összesen körülbelül 80 készült Csepelen 1973-1974-ben, és a 70-es évek végére mind el is tűnt a szolgálatból. Állítólag maga Kádár János gondoskodott erről.

1972 előtt is használt a rendőrség Pannoniákat, de azok az egyhengeresek (többségük T5 és P10) semmiben nem különböztek a többi sorozatgyártmánytól. Az első, kifejezetten a rendőrségnek gyártandó gépekre - ráadásul rögtön kéthengeres P20-asokra - csak 1972 nyarán adták le a rendelést: összesen húszat kértek, mindet budapesti szolgálatra, a vidéki kapitányságok sorozatgyártású P20-asokat kaptak. A gyári rendőrmotorok egyedi felszereléssel készültek, furcsán mutató, P10-esre való lámpafejjel és kék tankkal. A tankon kívül minden elemet (a vázat és a hátsó rugóstagok tokját is) fehérre festettek.

A 18 colos kerekekbe az egyhengereseken a T5 megjelenéséig általános, a kéthengeresekhez csak különleges esetekben használt nagy fékdobokat fűzték, és a kapacitást növelendő két akkumulátort szereltek egymás fölé. Párhuzamosan kötötték be őket, így a legendával ellentétben ezek a motorok is 6 voltosak voltak. Szintén tévhit, hogy a motorokat tuningolták volna: minden sorozatgyártású maradt, még a dugattyúcsapszegeket sem alakították tűgörgőssé, mint később például a P21 Luxusokban. A bukócső sem a Luxusoké, egyedi, kifejezetten a rendőrgépekre való, a rászerelt kék lámpák eredetileg Barkas ködfények. Az első motorokon még az üveget festették kékre, később már csak az égőket. A széles kormány végébe MZ indexeket dugtak, az egymás fölé beépített két akku miatt pedig elhagyták a szerszámdobozt, helyette a hátsó sárvédő jobb oldalára szereltek zárható ládikát.

A rendőr P21-es kormánya szélesebb a sorozatváltozatokénál, a két egymás fölé beszerelt akku miatt az eredeti szerszámdoboz hiányzik, helyette a hátsó sárvédő oldalára tettek egyet

A P21-es rendőrgépekből két részletben nagyjából 80-at készítettek, 1973-ban és 1974-ben, a korábbi 20-asok színeiben. A fékek ezeken már a sorozatgépekről valók, 160 mm átmérőjűek, elöl kétkulcsosak, mint a Luxusokon. A sebességmérőt is innen hajtják, ezért a váltóház tetejéről hiányzik a kihajtás szokásos furata. A P21-es rendőrgépeken már a sorozathoz illő kisebb első lámpát használták, a villogók kapcsolóját is ennek házába szerelték be. A kék fények reléjét a hátsó sárvédő bal oldalára csavarozták fel, az indexeké a tank alatt kattogott. A hátsó lámpa alaplapja a sorozatgépektől eltérően krómozott, és csillogóak az első villa alsó szárai is. Sziréna nincs, de néhány motorra gyári oldaltáskákat tettek, és az autópálya-rendőrség kivilágítható "Stop" megállító feliratot is kapott az ülés mögé. A rendőrségi 21-esek motorja ugyan sorozattermék, de mindegyiken megtalálható a kiegyensúlyozatlan generátor, váz- és sárvédő-törő rezgései ellen hatásos jobb oldali hengerfejkikötő rúd, amit a sorozatgépekről olykor elhagytak.

A bukócső kék villogói eredetileg Barkas ködlámpák voltak. Működtető reléjük a hátsó sárvédő oldalán látszik

A csepeli kéthengeresek nem nagyon váltak be rendőrmotornak, mert nem voltak megbízhatóak. Mivel azonban az akkori átlagmotoroknál sokkal jobban mentek, a rendőrök széthajtották őket. A halálos ítéletüket állítólag végül maga Kádár János mondta ki, amikor a lassú konvoját kísérő, vijjogó kétüteműek átláthatatlan füstbe borították. Csak ennyit sziszegett oda a mellette ülő országos rendőrfőkapitánynak: "Ezeket, a motorokat nem akarom többet látni!"

Az akkori átlagmotoroknál gyorsabb volt a 22 lóerős Pannónia, de széthajtották mindet

A siralmas állapotú és gyakran szakszerűtlenül kezelt kéthengereseket néhány hét alatt mind leszerelték, főleg négyüteműeket vettek helyettük. A motorok többsége ócskavasként végezte, csak nagyon kevés élt tovább magánhasználatban. Geiger Jenő, az ismert gyűjtő és restaurátor még akkor vett több rendőrségi P21-est, amikor, azok éppen semmit sem értek. Egy részüket felhasználta más motorokhoz, de még így is maradt néhány. Ezek közül szeretett bele a legépebb példányba dr. Hevesi Ákos veterán- és Pannonia-rajongó állatorvos, és rögtön el is indult a teljes restaurálás. A motorra a legtöbb cserélendő alkatrészből az egykori csepeli készletekből származó gyári újat szereltek. Bár a Pannoniákhoz egyre több az utángyártott alkatrész, ahol lehetett, kerülték őket. A motort generálozták, a gép lényegében olyan vagy még jobb, mint a születése pillanatában, ott jártunkkor alig több mint 400 kilométert mutatott a műszere, a fényezés, a krómozás, a felszerelés makulátlan.

A frissen generálozott motor még bejáratós, a villogók kapcsolója a lámpafejben ül

A hideg kéthengeres a negyedik rúgásra indult, és gyorsan kisimult az alapjárata is. A próbán harapósan vette a gázt, iszonyúan jól gyorsult, és jól is fékezett. Menet közben csak a szériagyártású P21-esekre nem jellemző, felegyenesedett testtartás furcsa, amit a széles kormány kényszerít a vezetőre. Még a villogók is működnek, az OT-vizsga így nem is volt kérdéses.

A hibátlan állapotú gépen minden rendőrségi jegy megvan, a jobb hengerfej kikötése az összes rendőrségi kéthengeresen rajta volt

Műszaki adatok: Motor: soros kéthengeres, léghűtéses kétütemű, két 20 mm torokátmérőjű körtolattyús karburátorral. Hengerűrtartalom: 246 cm3. Teljesítmény: 20-22 LE, 7500/perc fordulaton. Erőátvitel: ötfokozatú lábkapcsolású sebességváltó, többtárcsás, olajfürdős tengelykapcsoló. Primer hajtás fogaskerekekkel. Saját tömeg: 145 kg. Végsebesség: 130 km/óra. Felfüggesztés: dupla acél bölcsőváz. Elöl hidraulikus lengéscsillapítású teleszkópvilla, hátul kétkarú lengővilla, állítható előfeszítésű hidraulikus csillapítású rugóstagokon. Hosszúság x szélesség: 1990x616 mm. Tank: 16,5 l.

TOP 10 bizarr higiéniai szokás a középkorból!

 

1. Legközelebb, ha kézmosás közben úgy tűnik, túl hideg a víz, gondolj a következőkre: Angliában 1500 körül a legtöbb esküvőt júniusban kötötték, mivel a hagyomány szerint az évi fürdést májusban végezték el és júniusban még elég jó szagúak voltak. Az esetleges kellemetlen szagok elfedéséért a menyasszonyok nagy csokor illatos virágot tartottak kezükben. Ez lett a későbbi menyasszonyi csokor.

2. A fürdő egy nagy, forró vízzel teli kádból állt. A tiszta vízben való mosdás a ház urát illette meg. Utána a fiai és a ház többi férfitagjai fürödtek, majd a nők, végül a gyerekek, utolsónak maradva a csecsemők. Időközben a víz olyan piszkos lett, hogy el is lehetett
tűnni benne. Innen ered a mondás is: "Don't throw the baby out with the bath" – Ne
dobd ki a fürdővízzel a gyereket is!

3. A házaknak magas, nádból készült teteje volt, alatta nem volt kideszkázva. A meleg háztetőn sütkéreztek az állatok, macskák, kutyák, patkányok, bogarak. Esős időben piszkos és nedves lévén, az állatok gyakran lepotyogtak a tetőről. Innen a mondás is: "It's raining cats and dogs"- Macskák és kutyák potyognak az égből! Mivel a szobák felett csak a háztető volt, különösen a hálószobában kellett kitalálni valamit, hogy az ágy ne teljen meg bogarakkal és más szeméttel. Így jelent meg a baldachinos ágy rudakon kifeszített lepedő az ágy felett.

4. A gazdag házak padlója kőlapokból volt kirakva. Esős időben, télen síkossá vált, ezért szalmával (thresh) hintették le, hogy járni tudjanak a házban és melegebb legyen. Idővel annyi szalma gyűlt össze, hogy ajtónyitáskor egyszerűen kicsúszott az ajtón. Ekkor kitalálták, hogy egy fadarabot tettek az ajtó elé. Így jelent meg a küszöb (angolul threshold)

5. Disznóhúshoz ritkán jutottak, ilyenkor nagyon különlegesnek érezték magukat. Ha ekkor vendégük is volt, tüntetően lelógatták a sonkát a gerendáról. Tehetősnek számított az a férfi, aki "could bring home the bacon" ("sonkát tudott hazahozni"). Keveset vágtak a sonkából, szétosztották a vendégek között, és elégedetten "chewed the fat" rágcsálták a zsíros darabokat az asztalnál.

6. A kenyérosztásnak is megvolt a sajátos szabálya: A dolgozók kapták a kenyér égett alját, a család a kenyér belét, és a vendégek, megtiszteltetésképpen, a kenyér felső kérgét ("upper crust").

7. Ólomkupákból itták whiskyvel a sört és ez a kevert ital napokig leverte lábáról fogyasztóját. Úgy feküdtek az útszélen, mintha kómában lettek volna. Rendszerint kinyújtóztatták a részeget a konyhaasztalon 2 -3 napig, a körülötte egybegyűlt család evett ivott és várta, hogy felébred-e.... Így vált szokássá a virrasztás ("to wake up" - felébredni)!

8. Mivel a temetők beteltek, kiásták a koporsókat, és a csontokat és az úgynevezett csontok házába vitték ("bone-house"), így a sírhelyeket újból fel tudták használni. Amikor ezeket a koporsókat megnyitották, elég sok koporsó falán karcolásokat vettek észre és rájöttek, hogy azokban élve voltak eltemetve az emberek. Ekkor gondolták ki azt, hogy temetéskor rákötözzenek egy zsinórt a halott kezére, azt kivezetve a koporsón, síron keresztül csengettyűt
kötöttek a végére. Kijelöltek egy személyt, aki egész éjjel a temetőt járta és figyelte
az esetleges csengőszót. Így jelent meg az éjjeli őrjárat "graveyard shift" – ami ma az
éjszakai műszakot jelöli - és a csengő hangja életet mentett ("saved by the bell").

9. A középkori Angliában az emberek nem szexelhettek, csak a király jóváhagyásával
(kivétel a királyi család). Mikor egy család gyereket akart, a királyhoz kellett fordulniuk kérelemért, aki küldött nekik egy táblát, amit az ajtóra kellett kitűzniük, amikor házas életet éltek. A táblán ez állt: Fornication Under Consent of the King. (F. U. C. K.), azaz paráználkodás a király engedélyével. Innen ered a mai "fuck" angol szó.

10. Hihetetlen, de az, amire a 21. században egy egész ipar épült, azt régen sokkal egyszerűbben oldották meg: igaz, így szabadítva el betegségeket, járványokat. A középkorban ugyanis nemes egyszerűséggel az éjjeli tálba "végzett" dolgokat kiöntötték az ablakon, egyenesen az utcára. A másik megoldás is valami hasonló volt: a várakba úgynevezett
gardróbot építettek, vagyis egy olyan terasz-szerűséget, amely zárt volt, és amely kívülről a fal síkjából kiemelkedett. Az alján egy lyuk volt, ezen keresztül pottyant ki a bent ülő salakanyaga. Az angol WC-t csak a 16. században egy Sir John Harrington találta
fel, ám az még évtizedekig nem terjedt el, bár Erzsébet királynő próbálkozott vele, és udvarában építtetett egy illemhelyet - nem nagy sikerrel, nem szerették ugyanis használni az alattvalók. Az angol, vízöblítéses toalett végül csak a 19. században vált széles körben ismertté és használttá, ám még sokáig nem volt hozzá WC-papír, bármilyen hihetetlennek is tűnik.
A tekercses segítség egyrészt egy Gayetty nevű New York-i vállalkozó nevéhez fűződik,aki kitalálta, hogy a papírral könnyen tisztán tarthatják alfelüket az emberek. Ám egy távoli országban már jóval korábban rájöttek erre: Hung Wu kínai császár bizonyíthatóan használt már lepedő nagyságú papírt a 14. században.
Mára pedig - mint említettük - egy egész iparág épült a WC köré: illatos, zenélő, önmagától működő toalettek, intelligens illemhelyek egész arzenálja várja a magukon könnyíteni vágyókat.

DANUVIA DV-125, 123 cm3, 1959 / Folytatás a posztban

 

A NYOLCVANAS ÉVEK ELEJÉN A DANUVIA TELJESEN ÉRTÉKTELENNÉ VÁLT, EKKOR MINDENKI PEREGYES EMZÉRE VÁGYOTT.MA MÁR MÁSKÉNT VAN. HOL VAN EGY SIMA 250-ES MZ EGY GYÖNYÖRŰ DANUVIÁHOZ KÉPEST?

 A Csepel 125T valamint a D-Csepel (D=Danuvia) szinte a legjobb magyar motorkerékpárunk volt. A Csepeli gyár 1955-ben adta át a 125-ös motorok gyártását a Danuvia Szerszám és Készülék Gyárnak. A zuglói üzem nem titkolt profilja a fegyvergyártás volt, de a kommunista könnyűipar sokoldalúságát az ébresztő óra gyártás mellett a motorkerékpár szerelés is bizonyította.

 A kor haladtával és gondolom felsőbb utasításra, úgy érezték a klasszikus forma frissítésre érett, ezért a fontosabb fődarabok megtartásával új ruhába öltöztették, és 1957-ben megkezdték a DV 125-ös sorozat gyártását. A frissítés nem volt valami szerencsés, mert harminc kiló súlynövekedéssel járt, amit a régi Csepelből örökölt meghajtás igen nehezményezett. A kuplung hamar leégett, a motor nagyon melegedett. 

 A gyenge minőségű alkatrészek miatt - ami jellemző volt az összes akkori magyar motorkerékpárra - sűrűn adódtak meghibásodások. Az eredetileg 4,5 lóerős D-Csepel blokkból 6 Lóerőt csikartak ki, amit a nem kellően hőkezelt alkatrészek nem bírtak. Gyakori volt a motor megragadása, a csapágyak széthullása. A fejlesztés nem állt meg, de a sok prototípus közül egy sem került sorozatgyártásra. 

 Egyedüli látványos fejlesztést 1963-ban az ülés magasságának csökkentését, és az eredeti két színes - piros és fekete- színpaletta harmadik, vidám szürke színnel történő kiegészítését érintette. A külföldi import a minőségi problémák miatt nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, de a végső döfést 1966-ban a magyar motorkerékpár gyártás beszüntetése jelentette. Tizenkét évig tartó gyártás alatt körülbelül 150-160 ezer Danuvia készült.