IZS ami megy IZS / Folytatáshoz kattints a posztra

 

 Valljuk be őszintén: mindannyian nagyon keveset tudunk a szovjet motorkerékpárokról. A legtöbb hazai motoros annyit tudott eddig, hogy létezett egy 250 kcm-es kétütemű, az IZS. Most újabban, a tavaszi import alkalmával megismerték a sokan a 125 kcm-es K-55 modellt. Egyesek hallottak még egy nagy, kéthengeres boxermotorról is, amelyből néhány példány fut a magyar utakon.

Nagynéha sikerült nekünk is egy-egy szovjet motorkerékpár fényképét elcsípni, és ez akkor jelentett különösen nagy értéket, ha a kép hátán néhány műszaki adatot is találtunk.
Felelős szerkesztőnk nemrégen tért haza szovjetunióbeli kirándulásáról, és ez alkalommal nem kevesebb, mint 12 különböző motorkerékpár és két robogó műszaki leírását hozta magával. Most sem merjük azt állítani, hogy ezekután maradéktalanul ismerjük ennek a hatalmas országnak valamennyi motorkerékpárgyárát, illetve típusát.

A Szovjetuniót járt emberek egyértelműen állapították meg, hogy a városokban nem, vagy legalábbis nagyon ritkán láttak motorkerékpárt. A városban csakis autókat, nagyon sok autót látni. A motorkerékpárokból minden mennyiséget felvesz az óriási ország különböző vidékeinek technikát szerető és értő lakossága. A motorkerékpár nagyon olcsó, akárcsak a sok különböző háztartási gép.

Mindazok, akiknek szovjet gyártmányú motorkerékpárjuk van, bizonyíthatják, hogy azok, megfelelő üzemi körülmények között tartva, kifogástalanul működnek. Nem mondunk újat azzal, hogy ezeken a járműveken keresve sem fedezünk fel holmi szemet gyönyörködtető megmunkálást, de afelől nyugodtak lehetünk, hogy az azon végzett munka elnyűhetetlen tartósságot képvisel, amelyre minden időben és minden körülmények között méltán számíthat a jármű tulajdonosa. Ami pedig a felhasznált anyag minőségét illeti, arról csak az elismerés hangján szólhat a szakember. A szovjet gyártmányú motorok nem tartanak igényt a szemkápráztatásra, az amúgy is kihasználhatatlan nagy sebességek elérésére, hanem sokkal inkább a vezető kényelmére, és - amivel kezdeni kellett volna - a jármű tartósságára. Erre biztosíték a motorok mérsékelt fordulatszáma és az ezzel járó "hétköznapi" teljesítmény. A motorkonstruktőrök nem hajszolják a lóerő/liter és a lóerő/kg arányt a tetszetős számok régióiba. Jól tudják, hogy ennek a csillogó éremnek másik oldala nem fest olyan szépen: rövidebb élettartam és igényesebb kezelés mindezeknek ára.

Most pedig menjünk közelebb a kirakat üvegéhez és így nézzük meg az egyes modelleket.

Elsőként bemutatjuk a nálunk is olyan népszerű IZS hazánkban csak néhány példányban fellelhető

IZS-56

jelzésű modelljét. A 72 x 68 mm furat-löketű, 346 kcm-es, kétütemű, egyhengeres motor teljesítménye 14 lóerő (fordulatszáma ismeretlen). Gumimérete 19 x 3,25", üzemanyag-fogyasztása 4,5 lit./100 km-re, legnagyobb sebessége 110 km/ó. Az új motor hatásosabb kipufogócsövet is kapott, miáltal üzeme csendesebb lett. A zárt, hegesztett csővázat a korszerű lengő hátsóvilla, 15 literes üzemanyagtartály, duplanyereg, széles, mélyen húzott sármentők egészítik ki. Az egyenes végű küllős patentkerekek természetesen telefékkel rendelkeznek.
Az IZS "család" eddig ismeretlen tagja az

IZS-56 K

amelyet kifejezetten oldalkocsis üzemre szerkesztettek. A vashüvelyes alumíniumhenger furat-lökete azonos az előző típuséval. Teljesítménye 4200 percenkénti fordulatnál 13 lóerő. Sebessége - természetesen oldalkocsival - óránként 70 km, fogyasztása 5,5 liter/100 km. Váza azonos az IZS-56-éval, azzal a különbséggel, hogy ennek porlasztóját a motorhoz idomuló zárt lemezegység borítja. A jármű menetkész súlya 245 kg.

Az IZS-gyár legújabb modellje az

IZS-58

amelynek fő jellemzője a két henger. A motor furat-lökete 62 x 58 mm, hengerűrtartalma 346 kcm, sűrítési aránya 1:7, teljesítménye 5000 percenkénti fordulatnál 18 lóerő. Az IZS-58 végsebessége 115 km/óra, fogyasztása 4,5 keverék 100 km-re. A váz építése nem tér el semmiben az oldalkocsis vázától, mindkettő talajmagassága 140 mm. A motor járása roppant elasztikus. Természetesen valamennyi új IZS csukott láncburával rendelkezik.

 IZS 49

ÁMG 406 típ. sz. autóbusz pótkocsi

 1959-től a 4750 mm. hosszúságú, 2,5 m szélességű, 30 álló és 10 ülő kapacitással rendelkező
ÁMG 406 típ. sz. autóbusz pótkocsikat az Általános Mechanikai Gépgyár (ÁMG, Székesfehérvár) készítette.
A pótkocsi a nevét, a gépgyár rövidítéséből kapta. A pótkocsik nem voltak teljesen egységes kivitelűek.
Az elsők, a még korábban gyártottak az Ikarus 60-as autóbuszok elemeit hordozták magukon a hátsó homlokfal, a sárvédők kialakítása megegyezett azokkal.

 Alapvetően nem változott, de egyes elemek kicserélődtek a hatvanas évek elején készített pótkocsikon.
Ilyen például a sárvédő íve. Az akkor már szériában gyártott Ikarus 620-as sárvédő ívét használták fel, de továbbra is a főméretei az Ikarus 60-ashoz hasonlítottak.

  Az FVV a trolibusz üzemnél, csak később, 1960-ban vezette be a pótos üzemet. Az első pótkocsikat a FAÜ- adta.
Később a Gépgyár az FVV részére is gyártott pótkocsikat, ezek már az Ikarus 620-as sárvédő elemeit kapták.

 A pótkocsiknak szabályos kormányművük volt, amit a csatlásrúd kormányzott (azaz a mai teherautó pótkocsiknál bonyolultabb szerkezete volt).
A vonó- és vontatott jármű között levegős (légfék) és elektromos csatlás vezetett.

 A pótkocsik eredetileg autóbusz általi vontatásra lettek kialakítva, így nem meglepő, hogy erősáramot nem csatoltak, a pótkocsiban gyengeáramú világítás volt.
Ellenben a vontató részen főáramkörű volt - eszerint a villamos - keresztezésben az első kocsinak kialudt a világítása, a pótnak viszont nem!

 Volán viszonylatban 1975-ig jártak, utoljára - ha igaz - Veszprém megyében.

 

Hét karácsonyi szokás a középkorból

 

1. A karácsonyi lakoma

Talán nem meglepő, hogy a megérdemelt bőséges étkezések nemcsak manapság vannak divatban, hanem a régmúltra nyúlik vissza remek és ínycsiklandozó hagyományuk. Elődeink azonban nem elégedtek meg egy ványadtabb pulykával és mézeskaláccsal, a középkori, királyi lakomákon a feljegyzések szerint igazán méretes fogásokat szolgáltak fel, és a jelenlévők valószínűleg betegre ehették magukat. 

A feljegyzések szerint az angliai János király 1214-ben igazán gazdag lakomával kápráztatta el vendégeit. Az alapanyagokat rendelték, és az egyik ránk maradt ilyen listán huszonnégy hordó bor mellett ezer tyúk, illetve kétszáz disznófej is szerepelt, és akkor az ételek elkészítéséhez szükséges további hozzávalókról, például fűszerekről nem is beszéltünk! Természetesen itt igazán uralkodóhoz méltó fényűzéssel találkozhatunk, ám alacsonyabb rangú, szerényebb vagyonnal rendelkező emberek is megszámlálhatatlan mennyiségű sört és bort ittak meg a Hereford püspöke, Richard of Swinfield által rendezett karácsonyi vacsorán. A bőségesen fogyasztott alkoholos italokhoz ötven szárnyas, négy őz, és ugyanennyi disznó jelentette a menüt.

A dőzsölés oka a gazdasági jellemzőkben keresendő, a középkori karácsony a betakarítások után tartott ünnep volt, ráadásul az állatok nagy részét ilyenkor le kellett vágni, mivel nem tudták volna őket egész télen etetni. A rengeteg ételt aztán el kellett fogyasztani, ilyenkor nemcsak a felsőbb társadalmi osztályok étkeztek önfeledten, hanem a parasztok asztalára is bőven jutott. Ilyenkor a földesurak étellel jutalmazták meg a földjeiken dolgozókat. Sör, bor, kenyér és hús jutott ilyenkor a jobbágyoknak, ez a bőséges étkezés biztosította azt, hogy a szűkösebb erőforrásokkal rendelkező emberek is több táplálékhoz jussanak a sötét és hideg téli időszakban.

2. Karácsonyi lidércnyomás

Listánk következő pontjánál nem tudtam ellenállni ilyesféle címalkotásnak. Európa északi területein a karácsony éjjelétől számított tizenkettedik napig tartó mókában fiatal férfiak vettek részt. Nem akadt más feladatuk mint jól ráijeszteni a gyanútlan parasztokra, és az utakon éjszaka is kóborló vándorokra. Ijesztő maszkokkal takarták el az arcukat, és viselkedésükkel, jelmezükkel az ördögöt, kísérteteket, illetve trollokat utánozták. Állítólag ordenáré gesztusokat is tettek hitelességük megtartása érdekében. Ételt és italt követeltek kényszerű vendéglátóiktól, és csengőszóval köszönték meg, ha kaptak valamit, viszont, ha nem kaptak, akkor azt még meg is ütötték.

A hatás persze nem maradt el, több feljegyzésben olvashatunk arról, hogy a karácsonyi kecske láttán a gyermekek órák múlva is remegtek és sírtak a rémülettől. Ez a rémisztgetés leginkább a tizenhatodik és tizenhetedik században volt divat.

3. Karácsonyi püspök

Karácsony püspökét az évnek ebben az időszakában választották meg Nyugat-Európa országaiban, egy tizenkettedik században meghonosodó hagyományról beszélünk. A karácsonyi püspök címére kisfiúk pályázhattak, és december 28-án Aprószentek ünnepén derült ki, ki a szerencsés jelentkező. A szokáshoz hozzátartozott, hogy a nyertes fiú megfelelő öltözetben szentmisét tartott, prédikációval kiegészítve, majd étellel és pénzzel jutalmazták. Több angol király vevő volt erre, például II. Edward pénzt adott 1316-ban a karácsonyi püspöknek, I. Edward 1299-ben vecsernyét mondatott a karácsonyi püspökkel.

A karácsonyi püspöknek természetesen meg kellett dolgoznia az ajándékokért, grimaszvágással és színlelt komolysággal annyi párt kellett megesketnie, amennyit csak tudott, a friss “házasoknak” cserébe fel kellett ajánlaniuk valamit a karácsonyi püspöknek, aki, ha nem találta elég jónak az ajándékot, akkor megüthette őket egy zsák hamuval, amit a palástja alatt tartott. A karácsonyi püspök által megszentelt házasság csak egy éjszakára szólt.

4. Kockázás és foci

A következő szokás Franciaország területén volt népszerű. Karácsony pihenőidőnek számított, így természetes, ha előkerültek a kockák. A cél természetesen a szerencsejáték örömével vagy hibájával megtűzdelni a karácsonyi hangulatot, és annak ellenére maradt töretlen a népszerűsége sokáig, hogy az egyház párszor be akarta tiltani. Angliában és Európa más részein is szokásban volt a kockázás és más szerencsejátékok hagyománya karácsonykor. Egyes területeken a karácsonyi időszakra vonatkozóan nem volt állami monopólium a kaszinók elődjein, és VIII. Henrik is felmentette szolgáit a szerencsejáték tilalma alól a karácsony tizenkét napjára.

A másik karácsonyi elfoglaltság a középkori Európában az évenként, karácsonykor rendezett bajnokság volt, ahol a falvak lakói mérkőztek meg egymással egy labdajátékban. A fával vagy mohával kitömött bőrlabdát kellett a csapat játékosai között tartani. A labdaszerűséget lehetett rúgni, ütni, vagy botokkal irányítani. A játéknak általában rengeteg sebesültje volt, és halálos balesetek is előfordultak olykor.

5. Bölcsőállítás

A mai Olaszország területén volt népszerű egy bölcső felállítása, elékeztetve mindenkit Jézus születésére. A tizenkettedik századtól fogva jelent meg ez a hagyomány, az  Betlehem felállítása valószínűleg 1223-ban történt Assisi Szent Ferenc jóvoltából egy barlangban. A hagyomány aztán megjelent Rómában 1272-ben, és Nápolyban 1343-ban. A tizenhatodik századig a Betlehem három figurából állt: egy babából a bölcsőben, és két állatból, akik melengették. Az oltár mellé helyezték, ahhoz, amelyiknél az ünnepi misét tartották. A középkor végére kiegészült Mária és József figuráival, majd kibővült a pásztorok imádásával, illetve a háromkirályokkal. Ez a hagyomány Európa egész területén elterjedt, és mai napig állítanak Betlehemet, például Magyarországon is. 

6. A reneszánsz karácsony

A reneszánsz udvarokban a karácsony jelentős ünnepnek számított. Galeazzo Maria Sforza idejében (1466-1476) Milánóba látta vendégül a városállamhoz tartozó és környékén élő kisebb rangú nemeseket, és csak akkor lehetett hiányozni a neves eseményről, ha a meghívott beteg volt, ha nem, akkor Milánóba kellett utaznia udvartartásával és az idegen országokból érkező követekkel. 

A nagy vendégsereg természetesen a milánói udvartartás megnövelésével járt, hiszen a magas rangú meghívottakat valakiknek ki is kellett szolgálnia, így karácsonykor Sforza udvartartása megduplázódott, azonkívül újabb, átmeneti konyhákat alakítottak ki, és ezüst étkészleteket, bútorokat kölcsönöztek a paviai kastélyból, és persze Milánó fa-, viasz-, bor-, illetve kenyérfogyasztása jelentősen megnövekedett. Ilyenkor volt a fényűző mulatságok ideje, ahol előszeretettel szerencsejátékoztak a vendégek, a pénzükből kifogyott szerencsétlenebbeknek pedig maga a herceg adott kölcsön, hogy folytathassák a játékot. Galeazzo Maria Sforza maga is szívesen vett részt a játékokban, ha éppen nem szentmisét hallgatott valamelyik milánói templomban.

1476-ban azonban a herceg, Galeazzo Maria Sforza szerényebb méretű ünnepséggel kedveskedett vendégeinek. Két okból döntött így valószínűleg, egyrészt a városban felütötte a fejét a pestisjárvány, így a hatalmas embertömeg egyáltalán nem lett volna előrelátó döntés, másrészt olyan hírek érkeztek, hogy saját családja merényletet fontolgat. Ám kiderült hamarosan, hogy testvérei nem gondolkoztak ilyesmiben, annál inkább három elöljárója, akik minden bizonnyal úgy vélték, hogy Galeazzo Maria Sforza már elég időt töltött a hercegi poszton, és jobb lesz nekik nélküle. Erőfeszítéseiket siker koronázta, hiszen végül meggyilkolták, tizennégy késszúrással a hercegüket. Galeazzo Maria Sforza rögtön meghalt.

7. Karácsonyi trollok

Az utolsó, egykor Izlandon élt hiedelem igazi rémtörténet. A hosszú és hideg téli éjszakákon nemcsak az eltévedés vagy fagyhalál várhatott az elővigyázatlan vándorra, hanem komoly veszély is leselkedett rá. Ezeken az éjszakákon igazán különös dolgok történhettek bárkivel. Az Eyrbyggja sagában egy farmer áthívta a szomszédait, hogy közösen ünnepeljék a karácsonyt, de a meghívottak helyett csupán szellemek érkeztek, akik a többi vendégre zúdították a ruhájukra ragadt sarat. A megpróbáltatások nem értek itt véget, hiszen, aki meg akarta őket állítani, az beteg lett és meghalt. 

A Grettir sagában egyenesen trolloktól jön a veszedelem. Egy pásztor éjszaka kiment, hogy ellenőrizze az állatait, féltette őket a hóvihartól. Várták a férfit, ám az nem jött, másnap a karácsonyi étkezés után, elmentek megkeresni, meg is találták, vérbe fagyva, törött nyakkal és csontokkal feküdt a földön.

Izlandon a késő középkorban is népszerű volt a rejtett népben (huldufólk) való hit, tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy a Télapónak manók segítenek be a karácsonyi készülődésbe, ráadásul ugyanezek a manók azok, akik karácsonykor emberek házában tartanak vad partikat. A rejtett népben való hit továbbra is népszerű az országban. 

Omega-LGT-Beatrice Siófokon . / "Fergeteges koncertek"

 

Sokan várták a három népszerű együttes, az Omega, a Locomotiv GT és a Beatrice közös koncertjét a déli parton. Az ORI szabadtéri rendezvényeire szóló jegyeket nem volt nehéz eladni (a siófoki szabadtéri színpadon csütörtökön, Földváron pénteken tartották a hangversenyt), hiszen- a helybeliek és az üdülök között egyaránt sok híve van az említett együtteseknek. Ezt bizonyította a siófoki koncert fergeteges sikere is — mintegy kétezer ember — főkent fiatal — tapsolt a fölújított szabadtéri színpad nézőtérén. A tapsra a zenekarok és a szólisták részben rá is szolgáltak.

Először a Beatrice lépett színpadra, utána a Locomotiv GT majd az Omega, végül a Locomotiv egykori omegásai együtt a mostani Omegával. A Beatrice tagjai közül csupán a szólógitáro teljesítményét dicsérhetjük; kevésbé a basszusgitárosét és a dobosét (az utóbbitól különösen egyhangú, fantáziátlan produkciót hallhattunk), s még kevésbé az énekesét, aki jellegtelenül — néha hamisan — énekelt, de hiányosságait látványos gesztusokkal, bohóckodással próbálta feledtetni. Sikertelenül! A Locomotiv GT és az Omega produkciója viszont — szerencsére a műsoridő jó háromnegyed részét ők töltötték ki — nem okozott csalódást: ismét bizonyították, hogy a popzenét európai szinten művelik, s különösen utolsó — közös — előadásuk (a régi és az új Omega együtt) vált emlékezetessé.

Ami a közönséget illeti: a rendezőknek és a rendfenntartóknak általában gondot okoznak ezek a koncertek. Az okok ismerősek: akadnak olyanok, akik nem a zene. hanem a „balhé” kedvéért járnak könnyűzenei koncertekre. Most is találkozhattunk velük — ám a rendfenntartók résen voltak."

Ilyenek voltunk

Fortepan / Urbán Tamás

Pannónia TLF 1961. Az újjászületés.

 

Csettegők és csotrogányok

 

A Dél-Alföldi parasztság kreatív túlélési gyakorlatát bemutató "Csettegők" a nyolcvanas évek közepén lett díjazott alkotás a Miskolci Rövidfilm Fesztiválon.